Pretty nitty self-pity

"A semmi ágán ül szivem,


kis teste hangtalan vacog,


köréje gyűlnek szeliden
 

s nézik, nézik a csillagok." 

József Attila. 

Mindenkinek lehet rossz kedve egyszer-egyszer, no. 

Poézis

Egy fáradt vasárnapon egy mozi mindig jól jön, néha még az se szokott gond lenni, ha rossz a film (ami az esetek többségében így van), mert el-elnevetgélek rajta. Aztán a film befejeztével mindig elégedettséggel tölt el az a tudat, hogy nekem mennyire jó ízlésem van, hogy ezeket a „pláza-filmeket” nem szeretem. (Azt hiszem ezt hívják sznobizmusnak.) (Ja, és van pár - jó pár - amerikai film, amit szeretek, ami a kedvenceim közé tartozik, lásd Star Wars egy megmagyarázhatlan okból. Szóval nem szídni szeretném őket, szórakoztatni nagyon jól tudnak. Itt csak általánosítok. Amúgy meg nagyon finnyás vagyok filmek terén, nem tudom miért.)

Tehát a filmnézés lett a tökéletes program. A Művész mozira esett a választás, hisz ott talán kevesebb eséllyel botlok bele „műanyag” filmekbe. Ha ilyen művész-mozikba teszem be a lábam, olyan érzésem van, mintha belépvén egy különös láthatatlan szemüveget helyeznének a fejemre, amivel teljesen máshogy látom a filmeket, és még a kevésbé jó alkotásokban (vagyis a rosszakban) is keresem (sőt talán meg is találom) a jót. Talán a „művész” szó az, ami felhelyezi rám ezt a szemüveget, talán az „amerika-mentesség” (és itt lehet, hogy az amerikát kétszer is idézőjeleznem kéne), ami az ilyen mozikra jellemző. A film kiválasztása nem tartott tovább 5 percnél, igazából az időpontok határozták meg, hogy melyik filmre is üljünk be.

Körülbelül nyolc mások nézővel egyetemben a Poézis című (pontosabban: Poézis - mégis szép az élet) koreai alkotásra esett a választásunk. Én úgy kezdtem bele a képek majszolásába, mint amikor üres fejjel, nagyon ritkán bekapcsolom a tévét: semmit nem vártam tőle.

A film egy idős asszonyról (Mija) szól, aki lánya helyett neveli kamasz unokáját, vele él együtt egy egész pici lakásban. Pénze nincs sok, ezért nyugdíja kiegészítéseként egy öreg és beteg bácsit is ápol. A rendező (Lee Chung) jól szemlélteti, hogy milyen is valójában Mija: csendes és boldog. Még unokája flegmasága és lustasága, sőt még egészségügyi gondjai se képesek megtörni jókedvűségét és kedvességét. De az élet még több csapást mér rá: miután beiratkozott egy versíró tanfolyamra, unokájáról kiderül, hogy társaival együtt megerőszakolt egy diáklányt, betegsége pedig egyre súlyosabb: Alzheimer-kóros. Mija lelki törése után és belső vívódásai közepette is keresi a szépet, és talán a költészet segít neki ebben a legtöbbet.
Megint sokat írtam... de itt az "olvass tovább"! Juhú!

Yann-fun

Múlt hét csütörtökön voltam olyan szerencsés, hogy elvihettem a húgom egy Yann Tiersen koncertre. Este 9-kor kezdődött a performance az a38 hajó koncert-termében, amiben eddig csak az alkohol folyt, akárhányszor én ott voltam. Legalábbis úgy emlékszem.

Időben érkeztünk, fél 9-kor már a kabátunkat próbáltuk begyömöszölni a ruhatárba. Majd, mint jó kislányok elfoglaltuk a helyünket, amit utána el sem hagytunk. Nem is értem, hogy bírtunk olyan sokáig egy helyben állni, bár váltakozva mentünk a pohár borokért (szóval alkohol az megint folyt, vagyis inkább csak csordogált).

The Unbending Trees

9-kor el is kezdődött a koncert az előzenekarral, amit a youtube-on én még előtte megnéztem és meghallgattam: nem tetszett. De a zene eleinte meglepően jó volt! A zenészek gyönyörű harmóniában kezdtek el játszani: a dobos, a zongorista (akinek az őszes hajára azt hittem szőke melír, és a piros megvilágításban szoli-vörösnek láttam, szóval egy teljesen nem odaillő focistafiút - már elnézést - képzeltem a zongora mögé) és a hárfás. Aztán jött az énekes. Már az a hatáskeltés is elég furcsa volt, hogy ő később érkezik (mint a nagy sztárok). A hangja nem volt rossz, de ahogy túljátszotta az éneklést és túlaffektálta az angol szöveget, amit így nem is lehetett érteni, az egy borzalom volt! A dobosnak végig jó kedve volt és mosolygott, ezért nem tudtuk eldönteni, hogy vajon ő is velünk röhög-e az énekesen, vagy csak kínjában teszi azt. A koncert alatt kis együttérzést kezdtem érezni, hisz a közönség egyértelműen lesz@rta (már megint elnézést), hogy az Unbending Trees éppen játszik, szóval azért próbáltam hallhatóan tapsolni, még ha nem is tetszett. Nagyon nem. Majd jött az első vendégük, akinek a nevére sajnos nem emlékszem, csak a húgom mondta, hogy valami megasztáros. Egy nőről van szó, még jó, mert ha ahhoz a nyálgéphez még egy fiút odaraknak, akkor egy kész Backstreet Boys-zal állok szemben. A lány igencsak sokat dobott a koncerten, bár lehet a kimagaslóan jó hangja miatt volt mindez. Majd jött Csepregi Éva. Csepregi Éva! Semmi gondom vele, de azt nem értettem, hogy mit keres ott, hisz a közönség ízlése nem hiszem, hogy megegyezett az anno Neoton Famíliás Évával. Így az ő dalai után is elmaradt a taps. Még egy utolsó számot gyorsan eldaloltak, Éva nélkül és, ha jól emlékszem, magyarul (amit jól tettek!), majd gyorsan el is tűntek a színpadról.

Lonski and Classen

Ezután egy jó negyedórás, talán 20 perces szünet következett, ami kifejezetten fájt a hátunknak. Igen öregek vagyunk mi már. Abszolút nem voltam lelkes, hogy még egy előzenekart végighallgassak: a német Lonski and Classen következett. Két nyegle fiúból áll a csapat és csodákat tettek a magyarok után! Igaz a bor is eljutott addigra a fejemig, de azért a fülem még úgyahogy működött és nagyon tetszett neki az összes ütem és hang, amit ez a két srác lejátszott és kiadott! Másnap meg is hallgattam őket a neten, (persze rögtön fan-jük lettem facebookon) ott is jók a számok, de azért élőben sokkal élvezetesebb volt! Az utolsó dalt együtt énekelték még 5 férfiemberrel, akik, mint utólag kiderült, a Yann Tiersen-ék voltak. Én már koncert előtt felkészítettem a húgomat, hogy "Yann ma nálunk alszik!". Persze tetszett neki az ötlet, tágítottuk is még a ‘nálunk-alvás’ fogalmát, az csak utólag derült ki, hogy egyikünk se tudja, hogy Yann hogy is néz ki és hány éves. 

Mosógép

Szeretek mély hangvételű írásokat olvasni, amikor valaki valami nagyon okosat vet "papírra". Néha sóvárgok is, hogy bárcsak sikerülne nekem is ilyeneket írni. Hát, ez a bejegyzés valami ilyesmire sikeredett, bár félve nyomom meg a "post" gombot, még akkor is, ha semmi veszíteni valóm nincs vele. 
Írásom egy metrón, telefonba bejegyzett mondatból nőtte ki magát, amit egy lyukas óra unalmas percei segítettek befejezni. Abszolút nem az okoskodás (bár hangvételem már így is elég 'fennkölt', még a szóhasználatom is olyan tudálékosnak érzem) és hatalmas olvasói táborom lenyűgözése volt a cél. De, ha már megírtam, miért ne tenném közzé?! Itt van hát óriási agyam tekervényeinek és rendkívül mély, lelki elmélkedéseim egy részlete.

... A távolság és a hold fénye megtisztítja a városokat az idő szemetétől, melyet csak a nap fénysugarai lepleznek le igazán. Így lesznek az emlékek is egyre szebbek az idő megmagyarázhatatlan múlásával: minden emlék piszka, mely a rossz élmények miatt kerül oda, eltűnik, mint a folt a szennyes ruháról a mosógép dobjának körforgásával.

Érdekes az élet képessége a hasonlatokra: a világegyetem logikus szálai és működésének egysége lehetőséget adnak arra, hogy minden jelenség és minden teremtmény egymáshoz hasonlítható legyen. Ahogy az idő múlását hasonlítom a tér tágulásához, úgy hasonlíthatom egy ember életét a mosógép egy mosásához.

Születésemtől kezdve kapok hideget, meleget, élmények és események zúdulnak rám, mint a víz a mocskos ruhákra. Néha vergődöm, néha lenyugszom, körforgások tömkelege segít önmagam megismerésében. Bár én talán még csak most kezdtem el a tisztánlátás útján botorkálni, jönni fognak még nagy hullámok, élmények, de egyre egyértelműbb lesz talán minden. Kész leszek a teljes megtisztulásra, melyet én csak filmes és olvasói élményeim alapján gondolok valahogy úgy, hogy a halál küszöbén megvilágosodom teljesen, és minden egyértelműen makulátlannak fog hatni. Majd kivesznek a mosógépből, elkülönülök társaimtól és a pulóvertől, melynek jobb ujjába beleragadtam a tisztulás során. Ez a pulóver segített a káoszban eligazodni, együtt vergődtünk a centrifuga végeláthatatlan forgásában. Persze ez nem feltétlenül szükséges a fény megpillantásához, de nő létemre, had legyek egy kicsit romantikus és ábrándozó. Megtisztulásom után, mint valamiféle reinkarnáció kezdem újra az életet új lehetőségekkel, de már nem vagyok ugyanaz, sőt illendőbb lenne egyes szám harmadik személyben írnom az "új" alanyról.

Hát így legyen. Értelmetlen fejtörésem tudnám még a végtelenségig folytatni, lehetnék akár egy hűtő is, aki folyamatosan új dolgokkal bővül, de néha azért el-elromlik benne valami, ami nem ízlik a külvilágnak, de én megszabadulnék tőle borzasztó szagokkal jelezvén, hogy valami nincs rendben bennem. A sok okosságomnak sok értelme és haszna nincsen, de nekem azért jól esett leírni saját gondolataim talán különös menetét, ami azért nem sikerül túl gyakran. Adios.

Ghostbusters

Fiatal koromban (amikor még nem kellett adót fizetni) féltem én mindentől, ami élt és mozgott. Na, jó, ez egy enyhe túlzás, de azért nem tartoztam a bátor gyerkőcök közé. Féltem a csontváztól, ami a fürdőben bújkált, Ursulától (kishableányból), aki az ágyam alatt volt a kígyókkal együtt (bár fogalmam sincs, hogy Ursula hogyan fért oda be), a Kétarcútól a Batman-ből, sőt a Mikulástól is, mert egyszer láttam, hogy húzza fel magát az ablakunk előtt, és rettegtem, hogy bejön a szobánkba megijeszteni.
Jött a tinédzserkor (még mindig nem kellett adót fizetni) és elkezdtünk szellemet idézni a koleszban. Persze láttunk is pár démont a szobatársakkal, volt, hogy sikítozva futottunk ki a teremből, mert megjelent hat (vagy még több) a szoba végében és tuti hallottak lennénk, ha nem rohanunk el azon nyomban. De láttuk Petőfi Sándort is, sajnos erre nem igazán emlékszem, biztos akkora sokkot okozott! Na, aztán komoly gimnazista lettem, akkor már nem volt menő a szellemidézés, jöttek a horror filmek. Nem láttam túl sokat, inkább kerültem őket, mert utána kábé csak nagy lámpával tudtam elaludni. Annak a kevésnek a számát, amit láttam, is el lehetne osztani kettővel, mert ha be is ültem a többiekkel a moziba, csak a vászon sarkát voltam hajlandó nézni, meg a tenyeremen közepét és rajta azt a hosszú életvonalat.

De aztán kezdtem kikupálódni (az is lehet, hogy csak a horror filmek lettek egyre gagyibbak) és már egész jól bírom őket. Az igaz, hogy a Kör-t azóta sem néztem meg (nekem még a Horrorra akadva akárhányban is félelmetes volt a lány), sem a Paranormal Activity-t. Szóval az ilyen híresebbeket igyekszem kerülni. Pedig szeretem őket nézni, olyan jó szenvedni rajtuk, de főleg akkor jó nézni, ha többen vagyunk és valaki még nálam is jobban fél! 
Hát a minap volt sikerem megnézni egy francia alkotást, melynek címe: Mártírok, avagy a fájdalom szimfóniája (Martyrs). És évek óta először, újra lámpa mellett alszom. (Pont éjjel kell nekem is ilyenekről írni... Már rákerestem képekre a Google-n, hogy legalább egyet rakjak a bejegyzéshez, de ablakot nem merek váltani :)) Félelmetes, nagyon! Ajánlom azoknak, akik szeretnek horrort nézni, ráadásul jó horrort. Annak ellenére, hogy most sem láttam a filmet 100%-osan - a tenyerem valahogy mindig megjelent a képernyő előtt - tetszett!

A színészek jól és nagyon élethűen játszanak, a smink és a maszk túlságosan valódinak tűnik, a történet pedig sokkoló, talán elgondolkoztató is. Az elején azt hittem, hogy egy sablon horror film előtt ülünk a többiekkel, a cselekmény viszonylag egyszerű: lány, akit kiskorában kínoztak, majd felnő és bosszút áll, a legjobb barátnője mindvégig mellette áll, segít még a hullatakarításban is. Szóval "semmi" extra, de amikor már azt hittük, hogy vége a filmnek (végre), akkor kezdődik csak a fincsi rész! Ha nem félnék tőle ennyire, talán meg is nézném még egyszer, mert nem csak izgalmas és jól van összerakva, hanem érdekes is. Egyetlen gond volt a filmmel: ugye francia, és mi angol szinkronnal néztük, ami pocsék volt! 
Na, de azért leírom mégegyszer: ha nem féltek az ilyenektől, mindenképp nézzétek meg, érdemes. A Fűrész 7-re meg be ne tegyétek a lábatok, mert ritka szar, már elnézést, és egy fityinget sem ér (rosszul leszek, akárhányszor fellépek imdb-re és még mindig az elsők között látom). Inkább adót fizessetek...  ha kell.

Munkácsi-bácsi

Elég büszke voltam magamra vasárnap reggel, mikor egy áttáncolt éjszaka után képes voltam korán felkelni és villámgyorsan emberi alakot ölteni, hogy mehessek az aznapi 'ingyenmúzeum-túrára'. Bár túrának nem igazán nevezhető, mivel csak a Ludwig múzeumig jutottam (jutottunk), de ha azt vesszük, hogy ott több kiállítás is van, akkor talán belefér a "túra" szó. Meg azért így jobban is hangzik.

Munkácsi Márton volt a célpont és milyen jól tettem, hogy elmentem. Nem mintha rossz előérzetem lett volna a kiállítással kapcsolatban, de valamiért nem számítottam olyan nagy durranásra. Ez lehet azért van, mert manapság több fényképet látok, mint hús-vér emberi arcot (...azért kellett a túlzás a hasonlathoz). Mondjuk csak több figyelmet szentel az ember egy kiállított képnek (még ha nem is fizetett a megtekintéséért), mint egy újságban megjelenőnek. Írom én ezt, úgy, hogy nem vagyok szakember. Most is, ahogy a bejegyzéshez kerestem képeket, észrevettem, hogy teljesen más szemmel nézem őket, mint amikor ott vannak előttem és nem a monitor pixelei próbálják átadni nekem az érzéseket (éljen az interneten kívüli élet!).

Szóval kihasználtam, hogy minden hónap utolsó vasárnapján ingyen tehetem be a lábam a Ludwigba és megnéztem Munkácsi csodás munkásságát. Rengeteg kép van kiállítva, ha jól emlékszem körülbelül hat termet töltöttek fel fekete-fehér Munkácsi-fotóval. Színtelen tehát az összes kép, és már magában ez a tény ad egy kis misztikumot az egésznek. A régi idők titkai, amiknek a töredékeit mi már csak ezeken a képeken kereshetjük, hogy milyen lehetett akkor, mit tudtak ők, amit mi már elfeledtünk, ezek mind ott vannak a képeken.

Munkácsi törekedett az egyéniségre, mint azt írta is: "Jobb kis egyéniségnek lenni, mint nagy utánzónak, mert egy ember stílusát ugyan le lehet másolni, de képeinek szellemiségét soha." A kiállítás egészében jól átadja a művész egyéniségét. Munkácsi (legalábbis, ahogy én láttam) szerette a mozgást, a mosolyt, az emberi törekvést, tehetsége volt a pillanat megragadásához, szerette az emberek "lelkét" fotózni, talán jobban, mint a testüket. Még egy hat éves lány fülbevalójáról készített kép is érzéseket váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy minden kép fekete-fehér, valahogy mégis azt a benyomást kapjuk, mintha teli lenne színekkel az összes terem. A fél világot bejárta, rengeteg különböző embert fényképezett, más-más helyzetben. A divatfotóin ugyanúgy látszik, hogy ő volt a kamera mögött, mint a sportfotóinál. Szinte az összes képére jellemző a szabadság, a mozgás, az egyéniség, és már e szavak hallatán is felszabadultság érzete kering bennünk, hát még ha megtekintjük a képeket! A pillanat megragadásával elérik a képek a végtelent, így lehetőséget adva a 'halhatatlansághoz'. Ezeknek a csodás dolgoknak a titokzatossága kísért engem végig a termeken, tényleg megérte felkelnem!

A rengeteg tengerparti kép (azért tudta, hogy hova kell utazni), a sokszínűség és a sok mosoly jókedvre deríti a látogatót, tehát mindenképpen érdemes megnézni! Nem hinném, hogy ne tetszene bárkinek is. Én legszívesebben elloptam volna az összeset, hogy beboríthassam velük a szobám egyik falát. Kábé látom is magam talpig feketében, ahogy lábujjhegyem osonok, mint a mesékben: félig behajlított lábbal, és dobálom a képeket egy mikulás zsákjához igencsak hasonló, feneketlen szatyorba!

A művész úr

HidegMeleggel

Chindōgu

Néha hihetetlen dolgokat találnak ki, vagy fedeznek fel okos emberek, csak azért, hogy az életünk "könnyebb" legyen. Ne kelljen gyalog iskolába menni, ne kelljen leveleket írni (mármint kézzel), ne kelljen térképet venni, vagy ne legyünk terhesek, ha épp nem akarunk azok lenni. Már-már annyira hozzánk nőttek ezek a dolgok, hogy nélkülük elképzelhetetlen az életünk.

Leghíresebb feltaláló társadalom talán a japán társadalom. Évről évre egyre okosabbak a robotjaik (hajat mosnak és masszíroznak?!), egyre nagyobb dolgokkal akarják lenyűgözni a világot. Amilyen okosak, néha annyira "hülyék" is (legalábbis olyan dolgokat csinálnak, amik számunkra teljesen szokatlanok). Használt bugyit vesznek, hogy legyen mit szagolgatni, temetőben isznak és őrült jelmezekben járnak az utcákon. Ez az őrültség megjelenik a feltalálói vénájukban is.

Létezik ez az úgynevezett Chindōgu. A Chindōgu egy japán "művészet", amelyet a mindennapokban használatos szerkentyűk feltalálására használnak. A Chindōgu találmányoknak az a jellemzője, hogy ha valaki tényleg kipróbálja őket, rájön, hogy használatuk csak még több problémát generál, vagy csak egyszerűen kínos szituációkba kerül miattuk. Valóban egy problémát akarnak megoldani, de hasznosnak nem igazán tekinthetők.

Itt van pár remek darab, igazán szórakoztatóak:

Ha panoráma kép kell.. (itt mondjuk az esetemben gondok lehetnek a méretezéssel:))Businessman (oroszul: бизнесмен, ejtsd: biszniszmen. na, ha már japánok: ビジネスマン, kiejtést nem tudom, de a google translate szerint fonetikusan: Bijunesuman)
WTF
Biztos hasznos.
Több képhez read more!

Sunday clevering.

Tegnap az álmatlanságomnak köszönhetően (sikerült fél 6-kor utoljára megnéznem, hogy mennyi az idő), a vimeo-n nézelődtem, keresgéltem. A portál tele van jobbnál jobb videókkal, amit javarészt fiatal tehetséges művészek készítenek. Van persze sok elhanyagolható is, amiket én már általában 5 mp után leállítok, de azért tudom, hogy azokkal is mennyi munka van és, hogy én csak sok-sok erőfeszítéssel lennék képes ilyenekre, ha egyáltalán az lennék.

Volt régen egy mese, ami szerintem mindenki kedvence volt, legalábbis nem hallottam még olyanról, akinek ne tetszett volna. Valami olyasmi volt a címe, hogy "Hol volt, hol nem volt... az emberi test". Volt többféle ilyen mese is, de ez volt az igazán menő. Ez volt a tökéletes mese. Érdekes volt, szórakoztató és még tanulni is lehetett belőle. Mondjuk nekem annyi maradt meg az egészből, hogy vannak a vörös- és a fehérvérsejtek, a baktériumok, akik gonoszak (de aztán a Danone-nak köszönhetően rájöttem, hogy nem minden baktérium gonosz, haha) meg emlékszem a főnökre is, aki az agyban dolgozott és hosszú fehér szakálla volt. Valószínűleg most nem lenne olyan szórakoztató, mint akkor volt, de az is lehet, hogy még ma adok neki egy újabb esélyt! (Mert annyi dolgom van, ugye). A mese egy vimeo-s videóról jutott eszembe, ami szintén hasonlattal próbálja bemutatni, az emberi test működését. Hasonlatokkal, egyszerű dolgokkal megmagyarázni a bonyolultat zseniális dolog (főleg az ilyen okosaknak, mint én), és szerencsére bármi elmagyarázható így. Na, de nem is tudom, minek írok ennyit, csak a videót akartam post-olni. Tádám: (... teljes képernyőben talán jobban láthatók a részletek)

Der Mensch als Industriepalast [Man as Industrial Palace] from Henning Lederer on Vimeo.

Update.

Még az előző bejegyzésemben írtam a facebook-os sztori kapcsán, hogy az emberek minél többet akarnak megtudni egymásról. Ez így van rendjén, emberi tulajdonság. Így alakult ki a hírszerzés majd a hír is. Tudni "akartuk", hogy a tőlünk távol eső helyeken mi történik, mi van ezzel meg azzal a királlyal, még akkor is, ha ez a mi életünket nem befolyásolta (dehát pletykálkodni jó, na). Hírekhez manapság szinte bárhogyan és bárhol hozzájuthatunk: olvashatunk újságot, nézhetünk híradót, megkaphatjuk sms-ben vagy böngészhetjük az interneten.

Az én kapcsolatom a hírekkel nem túl fényes. Apa már kiskorom óta úgy próbált nevelni, hogy mindig tájékozott legyek, nézzem a híradót és olvassam a helyi napilapot. Ez egy ideig be is vált (bár az a napilap olvasás nem hiszem, hogy túl sokszor történt volna meg), de aztán az évek során, ahogy nőttem fel, a hírszerzés és a hírközlés olyan sebességgel kezdett el nőni, hogy én nem tudtam/tudom tartani az iramot. Próbálok én továbbra is tájékozódni, de a bőség zavara mindig megtéveszt. Az internet és a kereskedelmi tévék megjelenésével hirtelen annyi lett az információ és olyan gyorsasággal terjedt, hogy nem tudom eldönteni mi is igazából a hír.

Bár a tévé hál'isten nem volt nagy hatással rám, olyannyira, hogy mára már alig nézek tévét (sorozatok mennek a számítógépen is, ráadásul reklám nélkül!). A bulvársajtó sosem kötött le igazán (DE, nyáron a strandon), maradtak tehát a napilapok, valamint a hetilapok és az internet. Ezek az én "hírforrásaim". Napilap ritkán (najó, kábé soha) fordul meg a kezemben, hetilap inkább, de mostanában azt is elhanyagoltam. Az internet tehát a befutó. Jobb az, ha több forrásból merítünk, több lapot olvasunk. Hát én több weblapot olvasok. Szeretem a külföldi oldalakat is, azoktól olyan okosnak érzem magam. De aztán néha-néha már nem is azért böngészem őket, hogy magamnak bizonyítsam mennyire okos vagyok - hiszen "én külföldi hírportálokat olvasok!". Magyarok közül valamiért nem csípem azt a bizonyos leghíresebbet, dehát van még rengeteg másik.

Azonban továbbra is nehezemre esik néha eldönteni (de lehet csak én vagyok a hülye), hogy mi igazán hiteles és melyik az a lap, ami tényleg értékes információkkal szolgálhat. A mai felgyorsult világban a hírek olyan gyorsan veszítik el értéküket, mint egy új LCD kijelzős tévé, mert holnap már úgyis mega-gigaLCD tévék lesznek a menők. Ráadásul fogyasztói társadalmunkban a hír is árucikké vált, globalizált lett, mint a McDonald’s. Megjelentek a hírügynökségek, létrejött a hír, mint termék. Nagy részben ez a fogyasztói híráramlasztás az, ami engem a leginkább zavar és megtéveszt. Tudom jól magamról, hogy a fogyasztói társadalom rabja vagyok, hisz annak ellenére, hogy nem tudnak 'rámsózni' mindent (mert nincs annyi pénzem, haha), így is rengeteg felesleges dologgal halmozom a “vagyonom”. Így érzem ezt a híreknél is. A középpontban még mindig a politikai és helyi hírek vannak, de egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a “nem hírek” és a pletykák közlésére is. Biztos ez a szenzációhajhászás. Na, de egyszer majd csak megtanulok szelektálni. Vagy nem. Bocs, apu. Ha-ha.

Monday music.

No regrets.

Kábé két éve - ha nem több - nekem is volt egy tetoválást-akarok korszakom. Néha-néha még előjön, de valamiért nem látom magam olyan tipikus "tetovált-lánynak". "No regrets" lett volna a szlogen a lábfejemen, de angolul nem akartam magamra varratni, magyarul valahogy idétlenül hatott a kifejezés (és amúgyis, ki tetováltat magyarul?! haha), latinul meg nem találtam rá megfelelőt (bár csak a google translate-hez hasonló oldalakon nézelődtem).

A tetoválás persze nem lett meg, de a kifejezés benne maradt a fejemben, a tudatalattimban talán, valahogy belevarródott az agytekervényeimbe és azóta így élek. Vagyis próbálok.

Na de "no regrets" ide vagy oda, azért sikerül néha olyat művelnem, ami pár napig még fúrja az oldalam, és idén sikerült már legalább három ilyen buliba - ha nem több -belebotlanom. Aztán azzal szoktam vigasztalni magam, hogy az kövezzen meg először, aki még nem rúgott be nagyon-nagyon. Csak az a baj, hogy tudnék olyan nevet írni, aki halálra dobálhatna! Ezért aztán azzal vigasztalom magam, hogy két hét múlva nem emlékszik már rá senki, mert két hét alatt csak találkozik az ember még egy olyan részeg lánnyal, mint én. Nagyon nagy kríziseknél pedig eljutok egészen a meghitt házasságomig, néha akár a felnőtt korú gyerekeim képe is előttem van, akiknek már nyugodtan és viccelődve mesélem, hogy anyátok is nagy "partyarc" volt egyszer, ők meg csak röhögnek rajtam és bólogatnak, hogy "hát persze anyu".

Mondanom sem kell, hogy most is épp a lelkiismeret-furdalás gyötör, de túlélem, főleg az segít, hogy ha sok mindennel le tudom foglalni magam. És hát hááálisten elkezdődött az iskola, különórára is járhatok az Eltére, már csak edzeni kéne és a lelkem újra megtalálná békességét.

Mit is akartam ebből az egészből kihozni?! Jah. Facebook. Facebook-ról akartam írni. Még valahova fel is jegyeztem, hogy mit akartam leírni, de persze fogalmam sincs, melyik füzet hányadik oldalán, melyik e-mail cím vagy telefon piszkozataként van elmentve. Az egész onnan jött, hogy hát mihez van az embernek a bizonyos buli után ereje? Semmire. Legalábbis nekem. Annyira lusta voltam, hogy még egy könyvet sem bírtam felemelni, csak sorozatokat bambultam és facebookoztam (..najó, meg elmentem kávézni és ettem is). Nem bírom felfogni sem, hogy mennyi időt tudok eltölteni a facebookon.

És ezt nem szégyenlődve írom, mert tudom, hogy mindenki pazarolja ott az értékes idejét. Persze kíváncsi természetű az ember, és embertársaira talán a legkíváncsibb, hát hogyne lehetne rászokni a facebook-ra, ahol ingyen és bérmentve nyomozhatunk bárki után, néha még azokat a "bénákat" is megleshetjük, akiket még csak nem is ismerünk. De ismerősünk ismerőse és hát ki tudja mi történt köztük, vagy "jaj, de jól is néz ki". Bla-blaa-blaaa. És mennyire jó, ha lájkolnak valamit?! Ezért post-olok én is annyi videót, had lájkolja a jónép. Na ez erős volt, haha. Tényleg szeretem, ha lájkolnak, az elismerő kommentek meg aztán a fellegekbe is elvisznek!

De ha belegondolok (tudom, hogy de-vel nem kezdünk mondatot, de én igen) mennyire szánalmas, hogy más emberek életét nézegetem képeken, ahelyett, hogy a sajátommal törődnék sokkal inkább?! Mennyi könyvtől és értékes időtöltéstől fosztom meg magam csak a facebook miatt? Persze jól tudom, hogy ez így van, akkor is, mikor 'Az oldalon' böngészek. Kipróbálnám úgy is az életet, hogy nem létezik ez a rossz szokásom. Sőt az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem létezne! Hisz akkor senki sem lenne rászokva, és az úgy nekem is egyszerűbb lenne, mert szinte lehetetlennek képzelem azt, hogy sikerüljön letörölnöm magam (ha sikerülne, valami óriási ajándékot kérek!), úgy, hogy tudom, mindenki más ott van még, és én meg mindenből kimaradok.

Valahogy reménykedem, hogy egyszer eljön majd ez az idő, amikor ez is kimegy a divatból, úgy ahogy azt szegény myspace és iwiw tette. Egyszer majd ezt is kinövi az emberiség, mint ahogy egy gyermek is kinövi sok szokását. Vége lesz, elegünk lesz belőle és elfeledjük. Tudom, hogy valahol nagyon jó dolog a facebook, és tényleg egy zseniális találmány, de azért rossz szokásomként könyveltem el (ó az sok elpazarolt és elpazarolandó óra), és remélem, hogy egyszer majd az lesz a menő, ha nincs fenn az ember ilyen portálokon.

...szóval, ha letörlöm magam, akkor tegyen mindenki úgy!

Szavazz.

Az édes nyár, a forróság, a sok alkohol lassan véget ér. Mármint nem is biztos, mert nem költözöm el a hidegbe, esténként továbbra is ihatok - aminek a mennyiségét még mindig csökkenteni kéne - csak hát hív a kötelesség, szorít a pénztárca, tehát dolgozni fogok (nagyon remélem) és itthon hagyom a Balatont és a fesztiválokat. Nem panaszkodni szeretnék, semmi félreértés, tudom, hogy jó lesz nekem elmenni, mert az lesz és mindig is az volt, szóval már várom a repteret, a repülést és az idegent.

Mindig van az utazásban valami varázslatos, valami felszabadító, még ha nem is nyaralni megyek. Ott vagy egy idegen országban, idegen emberek között, és hirtelen elfelejted minden gátlásod (legalábbis én, és a franc se tudja miért csak külföldön van ez), boldogan császkálsz az új város utcáin, új embereket ismersz meg, akik nem beszélik a nyelved, akik valamilyen más titkot hordoznak magukban, mint az otthoniak, szépen lassan megtalálod azokat a helyeket, amik a legjobban a szívedhez nőnek, lesz egy kedvenc élelmiszer boltod, egy kedvenc kávézód, egy kedvenc utcád, kedvenc buszod, vagy útvonalad, amiket talán soha életedben nem fogsz elfelejteni, és életed élménytára ezer meg ezer új képpel bővül.

Van azonban valami fertőző is a sok utazásban, ami nem feltétlenül jó. Az otthon mindig az ember szívének egy része, a hely, ahol minden elkezdődött. Aztán sokan elkezdünk utazni, világot látni, más kultúrákkal megismerkedni. Rengeteg új és vonzó dologgal találkozunk, és mindig találunk valami olyat is, ami jobb, mint otthon. Persze az évek múltával én megtanultam, hogy az nem feltétlenül jobb, inkább más, de mégis megbonyolítja az életet, az a tudat, hogy rengeteg szép és jó hely van még a földön, rengeteg más lehetőséggel és minél többet lát az ember, annál többet akar még, megbódít az utazás és valahogy telhetetlenné tesz. Ez valami olyasmi lehet, mint amikor tanulunk, tanulunk és ahelyett, hogy okosabbnak éreznénk magunkat, inkább csak azt látjuk, hogy mennyi mindenről nem tudunk még, és mennyi tanulni való van még, aminek elsajátításához egy élet nem elég. Ez utóbbi példa nem feltétlenül rám érvényes, én az utazó fajta vagyok, nem a tudós.

Na de az élet úgyis hozza, amit hoznia kell, nem kell aggódnom, hogy nem látok elég helyet, és az elmélkedést is inkább abba kéne hagynom, mert valamiért úgy érzem, nem áll jól nekem. Haha.

A nyár amúgy jól telik, valamiért minden évben egyre jobb, talán mert egyre jobban értékelem. Túlestem első sátras fesztiválozásomon (igaz egyszer már voltam, de mi volt az az egy nap ehhez az öthöz képest?!) és megtenném jövőre is, ha nem lennének már terveim arra az időszakra. De vannak. Lényeg a lényeg, ez az egész bejegyzés egy videónak köszönhetően jött létre, amire szavazni kell, mert nagyon jó minden szempontból!! Csak pár kattintás és kész, még regisztrálni sem kell. Én már megtettem minden lehetséges email címemről. Most meg elkezdek pakolni. Jíííhá.

ITT A LINK, ERRE SZAVAZZ! :)

http://genero.tv/watch-video/10946/

a... a számot már negyvenhetedszerre hallgatom.

Színek, végre

Sunday wisdom

Humorbugyor

Ez a rettenetes vizsgaidőszak még több internetezésre késztet, mint az unalom. Ha nem lenne számítógépen ötszörös vörösdiplomás lennék.. valószínűleg. Egy pozitívuma a tanulás közbeni internetezésnek azért van, mégpedig az hogy, mivel tanulásról van szó, ezért valahogy intelligensebbnek érzem magam minden egyes megtanult tétel után és így értelmesebb lapokra is látogatok el: mindenféle hírportál, kulturális oldalak, blogok. Így elhitetem magammal, hogy hasznos dolgot csinálok és ez nem megy a tanulás rovására.

Valahogy így jutottam el a humoristákhoz is. Haha. Szóval elkezdtem pakolni a szobámban (ilyenkor takarítok a legtöbbet) és, hogy legyen valami háttérzaj, youtube-on elindítottam az egyik kedvenc humoristám fellépéseinek videóit. Pakolás végeztével várt a tanulnivaló – persze addig pakolok amíg csak lehet – és a jegyzetek mellett ott a számítógép.
Még nagyon régen valahol olvastam, hogy a Monty Python egyik alapító tagja (Graham Chapman) alkoholista és depressziós volt, majd ezek után eljutottam olyan oldalakra, hogy: a humoristák és a depresszió. Nahát az történt, hogy tegnap is elkalandoztam ezekre az oldalakra és úgy döntöttem írok róluk (mivel ez is hasznos időtöltés, ezért lelkiismeretfurdalás nélkül).

Ha nem is az összes, de a humoristák jelentős része depresszióban vagy bipoláris zavarban szenved (másnéven mániás depresszió, ami a mánia és a klinikai depresszió váltakozásasival jár együtt egy hosszabb időtartamon keresztül, mondja a wikipedia). A humor, a viccek mindig segítenek a rosszkedv elűzésében, ha valaki szomorú sokszor csak viccelődünk egyet, hogy nevetni lássuk a másikat. Van tehát valami logika ebben a tényben. Szakértők szerint, ha a nevetés és a mosoly mögé pillantunk, gyakran egy olyan emberrel találjuk szembe magunkat, akinek sok nehézsége volt az életben, a komédia pedig segít megbirkózni ezekkel. Meglepően hosszú az ilyen betegségekkel küzdő humoristák listája, közöttük van például Ben Stiller, Robin Williams, Woody Allen, Jim Carrey és Owen Wilson (stb.). RobinWilliams depressziójáról mintha már hallottam volna, de a többiről meg sem fordult a fejemben, hogy bármilyen lelki betegségük is lehetne. Owen Wilson története pedig elég friss, 2007-ben próbált öngyilkos lenni, de túlélte a kísérletet.

Dehát még a tények tudtán is abszurd az egész.. Hogy lehet az az ember a színpadon, aki megnevetteti több ezer embertársát, depressziós? Engem Graham Chapman példája rendített meg a legjobban, hisz a Monty Python-csoport alkotásai mesterművek! A Brian élete nézése közben nem is emlékszem olyan pillanatra, amikor ne nevettem volna! Hogy jutna az eszembe, hogy az a zseniális valaki (legalábbis a csoport egyik tagja), aki ezt készítette, beteg? De elég valószínű, hogy miközben készítette, ő sem a betegségére gondolt, csak a viccekre, a jókedvre koncentrált és ez segít elfeledtetni a sötét gondolatokat - hisz a humornak köztudottan gyógyító ereje van. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy akkor az összes jó humorista szenved ilyen betegségben? (És most nem a Hangyák a gatyában készítőire gondolok.) Mármint biztos van valami háttere annak - aki ezt szívből csinálja - valami oka, hogy nevetést akar hallani és elfelejteni a rosszat, enyhíteni a fájdalmat. Most nem feltétlenül gondolok mély depresszióra, elég egy gyermekkori élmény. Bernie Mac-nél is hasonló történt, már 4 éves korában tudta, hogy “nevettetni” akar. Édesanyját sírni látta, majd nevetni miután a tévében feltűnt Bill Cosby (írja az “I ain’t scared of you” c. könyvében) és így jött a motiváció a komédiához.

Több kísérletet is tettek a humor és a depresszió tünetei közötti összefüggések kimutatására. J.C Overholser középiskolások és depressziós kamaszok csoportjain belül végzett felméréseket. A kutatás eredményei arra utaltak, hogy a humort lehet mérni és a humor összefüggésben van a depresszióval. A humor használata a depresszió ellen közelebb áll a depresszióhoz, mint magához a humorhoz, valamint az ahhoz szükséges megértéshez és kreativitáshoz.

Ennek ellenére (mármint, hogy kapcsolatban van a depresszióval) a humornak csupán előnyei vannak: enyhíti a fájdalmat (nem csak a lelkit), erősíti az immunrendszert, csökkenti a stresszt és persze jókedvre derít. És az első három előnyt már a szakértők is bizonyítani tudják! Ha stresszelünk, sokat aggódunk (khm) akkor sokkal nagyobb esélyünk van a megbetegedésre. Tehát a humor segít, még a humoristáknak is. Ha pedig nincs szükség segítségre, akkor járunk a legjobban, hisz a nevetés az egyik legjobb dolog a világon. Az viszont nem lesz vicces, ha nem lesz meg a vizsgám a sok fogalmazás és utánaolvasgatás miatt, miközben nekem a szemantika és a szemiotika közötti különbségeket kéne szóról szóra tudnom! Adieu.

Ja és a videó, ami miatt létrejött ez a bejegyzés: