Ghostbusters

Fiatal koromban (amikor még nem kellett adót fizetni) féltem én mindentől, ami élt és mozgott. Na, jó, ez egy enyhe túlzás, de azért nem tartoztam a bátor gyerkőcök közé. Féltem a csontváztól, ami a fürdőben bújkált, Ursulától (kishableányból), aki az ágyam alatt volt a kígyókkal együtt (bár fogalmam sincs, hogy Ursula hogyan fért oda be), a Kétarcútól a Batman-ből, sőt a Mikulástól is, mert egyszer láttam, hogy húzza fel magát az ablakunk előtt, és rettegtem, hogy bejön a szobánkba megijeszteni.
Jött a tinédzserkor (még mindig nem kellett adót fizetni) és elkezdtünk szellemet idézni a koleszban. Persze láttunk is pár démont a szobatársakkal, volt, hogy sikítozva futottunk ki a teremből, mert megjelent hat (vagy még több) a szoba végében és tuti hallottak lennénk, ha nem rohanunk el azon nyomban. De láttuk Petőfi Sándort is, sajnos erre nem igazán emlékszem, biztos akkora sokkot okozott! Na, aztán komoly gimnazista lettem, akkor már nem volt menő a szellemidézés, jöttek a horror filmek. Nem láttam túl sokat, inkább kerültem őket, mert utána kábé csak nagy lámpával tudtam elaludni. Annak a kevésnek a számát, amit láttam, is el lehetne osztani kettővel, mert ha be is ültem a többiekkel a moziba, csak a vászon sarkát voltam hajlandó nézni, meg a tenyeremen közepét és rajta azt a hosszú életvonalat.

De aztán kezdtem kikupálódni (az is lehet, hogy csak a horror filmek lettek egyre gagyibbak) és már egész jól bírom őket. Az igaz, hogy a Kör-t azóta sem néztem meg (nekem még a Horrorra akadva akárhányban is félelmetes volt a lány), sem a Paranormal Activity-t. Szóval az ilyen híresebbeket igyekszem kerülni. Pedig szeretem őket nézni, olyan jó szenvedni rajtuk, de főleg akkor jó nézni, ha többen vagyunk és valaki még nálam is jobban fél! 
Hát a minap volt sikerem megnézni egy francia alkotást, melynek címe: Mártírok, avagy a fájdalom szimfóniája (Martyrs). És évek óta először, újra lámpa mellett alszom. (Pont éjjel kell nekem is ilyenekről írni... Már rákerestem képekre a Google-n, hogy legalább egyet rakjak a bejegyzéshez, de ablakot nem merek váltani :)) Félelmetes, nagyon! Ajánlom azoknak, akik szeretnek horrort nézni, ráadásul jó horrort. Annak ellenére, hogy most sem láttam a filmet 100%-osan - a tenyerem valahogy mindig megjelent a képernyő előtt - tetszett!

A színészek jól és nagyon élethűen játszanak, a smink és a maszk túlságosan valódinak tűnik, a történet pedig sokkoló, talán elgondolkoztató is. Az elején azt hittem, hogy egy sablon horror film előtt ülünk a többiekkel, a cselekmény viszonylag egyszerű: lány, akit kiskorában kínoztak, majd felnő és bosszút áll, a legjobb barátnője mindvégig mellette áll, segít még a hullatakarításban is. Szóval "semmi" extra, de amikor már azt hittük, hogy vége a filmnek (végre), akkor kezdődik csak a fincsi rész! Ha nem félnék tőle ennyire, talán meg is nézném még egyszer, mert nem csak izgalmas és jól van összerakva, hanem érdekes is. Egyetlen gond volt a filmmel: ugye francia, és mi angol szinkronnal néztük, ami pocsék volt! 
Na, de azért leírom mégegyszer: ha nem féltek az ilyenektől, mindenképp nézzétek meg, érdemes. A Fűrész 7-re meg be ne tegyétek a lábatok, mert ritka szar, már elnézést, és egy fityinget sem ér (rosszul leszek, akárhányszor fellépek imdb-re és még mindig az elsők között látom). Inkább adót fizessetek...  ha kell.

Munkácsi-bácsi

Elég büszke voltam magamra vasárnap reggel, mikor egy áttáncolt éjszaka után képes voltam korán felkelni és villámgyorsan emberi alakot ölteni, hogy mehessek az aznapi 'ingyenmúzeum-túrára'. Bár túrának nem igazán nevezhető, mivel csak a Ludwig múzeumig jutottam (jutottunk), de ha azt vesszük, hogy ott több kiállítás is van, akkor talán belefér a "túra" szó. Meg azért így jobban is hangzik.

Munkácsi Márton volt a célpont és milyen jól tettem, hogy elmentem. Nem mintha rossz előérzetem lett volna a kiállítással kapcsolatban, de valamiért nem számítottam olyan nagy durranásra. Ez lehet azért van, mert manapság több fényképet látok, mint hús-vér emberi arcot (...azért kellett a túlzás a hasonlathoz). Mondjuk csak több figyelmet szentel az ember egy kiállított képnek (még ha nem is fizetett a megtekintéséért), mint egy újságban megjelenőnek. Írom én ezt, úgy, hogy nem vagyok szakember. Most is, ahogy a bejegyzéshez kerestem képeket, észrevettem, hogy teljesen más szemmel nézem őket, mint amikor ott vannak előttem és nem a monitor pixelei próbálják átadni nekem az érzéseket (éljen az interneten kívüli élet!).

Szóval kihasználtam, hogy minden hónap utolsó vasárnapján ingyen tehetem be a lábam a Ludwigba és megnéztem Munkácsi csodás munkásságát. Rengeteg kép van kiállítva, ha jól emlékszem körülbelül hat termet töltöttek fel fekete-fehér Munkácsi-fotóval. Színtelen tehát az összes kép, és már magában ez a tény ad egy kis misztikumot az egésznek. A régi idők titkai, amiknek a töredékeit mi már csak ezeken a képeken kereshetjük, hogy milyen lehetett akkor, mit tudtak ők, amit mi már elfeledtünk, ezek mind ott vannak a képeken.

Munkácsi törekedett az egyéniségre, mint azt írta is: "Jobb kis egyéniségnek lenni, mint nagy utánzónak, mert egy ember stílusát ugyan le lehet másolni, de képeinek szellemiségét soha." A kiállítás egészében jól átadja a művész egyéniségét. Munkácsi (legalábbis, ahogy én láttam) szerette a mozgást, a mosolyt, az emberi törekvést, tehetsége volt a pillanat megragadásához, szerette az emberek "lelkét" fotózni, talán jobban, mint a testüket. Még egy hat éves lány fülbevalójáról készített kép is érzéseket váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy minden kép fekete-fehér, valahogy mégis azt a benyomást kapjuk, mintha teli lenne színekkel az összes terem. A fél világot bejárta, rengeteg különböző embert fényképezett, más-más helyzetben. A divatfotóin ugyanúgy látszik, hogy ő volt a kamera mögött, mint a sportfotóinál. Szinte az összes képére jellemző a szabadság, a mozgás, az egyéniség, és már e szavak hallatán is felszabadultság érzete kering bennünk, hát még ha megtekintjük a képeket! A pillanat megragadásával elérik a képek a végtelent, így lehetőséget adva a 'halhatatlansághoz'. Ezeknek a csodás dolgoknak a titokzatossága kísért engem végig a termeken, tényleg megérte felkelnem!

A rengeteg tengerparti kép (azért tudta, hogy hova kell utazni), a sokszínűség és a sok mosoly jókedvre deríti a látogatót, tehát mindenképpen érdemes megnézni! Nem hinném, hogy ne tetszene bárkinek is. Én legszívesebben elloptam volna az összeset, hogy beboríthassam velük a szobám egyik falát. Kábé látom is magam talpig feketében, ahogy lábujjhegyem osonok, mint a mesékben: félig behajlított lábbal, és dobálom a képeket egy mikulás zsákjához igencsak hasonló, feneketlen szatyorba!

A művész úr