Yann-fun

Múlt hét csütörtökön voltam olyan szerencsés, hogy elvihettem a húgom egy Yann Tiersen koncertre. Este 9-kor kezdődött a performance az a38 hajó koncert-termében, amiben eddig csak az alkohol folyt, akárhányszor én ott voltam. Legalábbis úgy emlékszem.

Időben érkeztünk, fél 9-kor már a kabátunkat próbáltuk begyömöszölni a ruhatárba. Majd, mint jó kislányok elfoglaltuk a helyünket, amit utána el sem hagytunk. Nem is értem, hogy bírtunk olyan sokáig egy helyben állni, bár váltakozva mentünk a pohár borokért (szóval alkohol az megint folyt, vagyis inkább csak csordogált).

The Unbending Trees

9-kor el is kezdődött a koncert az előzenekarral, amit a youtube-on én még előtte megnéztem és meghallgattam: nem tetszett. De a zene eleinte meglepően jó volt! A zenészek gyönyörű harmóniában kezdtek el játszani: a dobos, a zongorista (akinek az őszes hajára azt hittem szőke melír, és a piros megvilágításban szoli-vörösnek láttam, szóval egy teljesen nem odaillő focistafiút - már elnézést - képzeltem a zongora mögé) és a hárfás. Aztán jött az énekes. Már az a hatáskeltés is elég furcsa volt, hogy ő később érkezik (mint a nagy sztárok). A hangja nem volt rossz, de ahogy túljátszotta az éneklést és túlaffektálta az angol szöveget, amit így nem is lehetett érteni, az egy borzalom volt! A dobosnak végig jó kedve volt és mosolygott, ezért nem tudtuk eldönteni, hogy vajon ő is velünk röhög-e az énekesen, vagy csak kínjában teszi azt. A koncert alatt kis együttérzést kezdtem érezni, hisz a közönség egyértelműen lesz@rta (már megint elnézést), hogy az Unbending Trees éppen játszik, szóval azért próbáltam hallhatóan tapsolni, még ha nem is tetszett. Nagyon nem. Majd jött az első vendégük, akinek a nevére sajnos nem emlékszem, csak a húgom mondta, hogy valami megasztáros. Egy nőről van szó, még jó, mert ha ahhoz a nyálgéphez még egy fiút odaraknak, akkor egy kész Backstreet Boys-zal állok szemben. A lány igencsak sokat dobott a koncerten, bár lehet a kimagaslóan jó hangja miatt volt mindez. Majd jött Csepregi Éva. Csepregi Éva! Semmi gondom vele, de azt nem értettem, hogy mit keres ott, hisz a közönség ízlése nem hiszem, hogy megegyezett az anno Neoton Famíliás Évával. Így az ő dalai után is elmaradt a taps. Még egy utolsó számot gyorsan eldaloltak, Éva nélkül és, ha jól emlékszem, magyarul (amit jól tettek!), majd gyorsan el is tűntek a színpadról.

Lonski and Classen

Ezután egy jó negyedórás, talán 20 perces szünet következett, ami kifejezetten fájt a hátunknak. Igen öregek vagyunk mi már. Abszolút nem voltam lelkes, hogy még egy előzenekart végighallgassak: a német Lonski and Classen következett. Két nyegle fiúból áll a csapat és csodákat tettek a magyarok után! Igaz a bor is eljutott addigra a fejemig, de azért a fülem még úgyahogy működött és nagyon tetszett neki az összes ütem és hang, amit ez a két srác lejátszott és kiadott! Másnap meg is hallgattam őket a neten, (persze rögtön fan-jük lettem facebookon) ott is jók a számok, de azért élőben sokkal élvezetesebb volt! Az utolsó dalt együtt énekelték még 5 férfiemberrel, akik, mint utólag kiderült, a Yann Tiersen-ék voltak. Én már koncert előtt felkészítettem a húgomat, hogy "Yann ma nálunk alszik!". Persze tetszett neki az ötlet, tágítottuk is még a ‘nálunk-alvás’ fogalmát, az csak utólag derült ki, hogy egyikünk se tudja, hogy Yann hogy is néz ki és hány éves. 

De nem is ez a lényeg, hanem a koncert, ami egy lemezbemutató volt egyben. Az új Dust Lane-t mutatták be, ami eltér egy kicsit a folyamatosan változó zenekar eddigi számaitól. Mi előtte nagyjából csak a Yann Tiersen által komponált filmzenéket ismertük, az Amélieből és a Goodbye Leninből (...meg volt még egy-két szám, ami megjelent még a letölthető fájlok között, mikor épp ezeket loptuk az internetről). Így sok hegedűre és lassú ütemekre számítottunk. Mindkettő jelen volt, de a húgom bánatára kevés hegedűt hallottunk, az én örömömre pedig voltak gyorsabb ütemek is. Még jó, hogy nem az Amélie filmzenéjére számítottam! Kifejezettem féltem is, hogy nem fog tetszeni a koncert, mert valami teljesen mást fogok hallani, mint amit szeretnék. Hát teljesen mást hallottam és tetszett! Annyira szépen meg voltak írva a számok, annyira természetesen jöttek egymás után, hogy az én számról nem lehetett levakarni a mosolyt. Olyan elégedett mosoly volt ez, mint amikor hirtelen minden egyértelműnek tűnik, mert valami olyan gyönyörűt érzel, hallasz, vagy látsz. Igaz, gyönyörűnek nem mondanám a koncertet, de ez csupán azért van, mert nem hiszem, hogy egy ilyen stílusú koncertre illik ez a szó. Nagyon-nagyon tetszett, bár elfogultnak érzem magam elég rendesen, de legalább teljes eufória öntött el, ami egészen másnap hajnalig tartott (amikoris a táskám mással ment haza)! A jó elmények után (The Unbending Trees-t leszámítva sajnos), elhatároztam, hogy többet fogok koncertre járni, ami ebben az évben nem fog megvalósulni, talán a következőben!

Yann Tiersen

A koncert végén amúgy, mikor mindenki egyszerre indult a kijárat felé (velünk együtt), megláttam a német előzenekar énekesét. Húgom célja a mellékihelység volt, enyém meg az, hogy majd beszélgetek vele, amíg hugi oda nem ér. Persze, az énekest nem találtam a nagy tömegben, aztán mire húgom végzett a wc-vel, észrevettük, hogy nem ment messze, csak cd-t árulni. Valahogy úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk autogrammok és fényképek nélkül, de nekem még szükségem volt egy kólára indulás előtt, mert szomjan haltam (és a kóla köztudottan oltja a szomjat). Szóval odamentünk a pulthoz, kértünk egy kólát elvitelre, még valamit röhögcséltünk a pincérrel is, és indulásra készen álltunk. Majd húgom oldalra pillantott, vissza rám, és amint kérdezte, hogy “még egy pohár rosé?”, abban az ezredmásodpercben észrevettem én is, hogy az egész Yann Tiersen-bagázs ott áll mellettünk, kb 3 centire, és rávágtam, hogy “IGEN, 2 decit!”, majd elkezdtünk a hülyeségünkön röhögni és inni. Nagy volt a sor a fénykép- és aláírás-kéregetők között, inkább jártunk egyet, ismerőssel találkoztunk, majd visszatértünk az asztalunkhoz, ahonnan tökéletes panorámánk volt a zenekarra. A borok után úgy döntöttünk, mégis ott aludhat nálunk Yann, sőt jöhet mindenki, és szőttük a kis tervünket, ami csak nőtt és nőtt, mint ahogy a sertés-influenza híre terjedt egy éve. Hugi kiment szólni az ismerős srácnak, engem meg ott hagyott Yannéktól másfél méterre, amikor is rájöttem, hogy milyen jól alakítanám a béna lányt, a béna vígjátékban: "…Mély levegőőő. Nem is vettek észre, miért is vagyok zavarban? Jaj, nem is néznek ide… De, basszus, de! Ezek idenéznek! Biztos van valami mögöttem. Mi van mögöttem? Fal. Ja, akkor engem néznek? Nem, nem nézek oda. Nézem én is a falat. Tök nyugi van. 50 éves. Hülyelány, hol vagy már?..." Kábé fütyörészhettem is volna, annyira filmbeillően balfácán volt a viselkedésem. Pedig ilyenkor azt gondolnám, az alkohol segít feloldódni. Hát úgy látszik nem mindig. Hál’isten jött a húgom, hatalmas, szinte hangosan röhögő mosollyal, mert látta, hogy én mit művelek, egyedül egy asztalnál, egy pohár borral a kezemben. A viselkedésemre az volt a kifogásom, hogy nem akartam, hogy azt higgyék, egy rámenős ‘lotyó’ vagyok, hanem egy igazi úri ‘kéjhölgy’. Így jelezvén azt (mondjuk nem ezekkel a szavakkal), hogy ha nálunk alszanak, akkor jó kezekben lesznek. Nem úgy, mint az 5 csillagos hotelükben… Haha. Mindegy, mindaketten elkönyveltük, hogy igenis engem, majd igenis minket néztek és így aláírás és fénykép nélkül, de dagadó mellkassal sikerült távoznunk az a38-as hajóról. Ők azóta is emlegetnek minket, hogy milyen kár, hogy nem voltak rámenősebbek azzal a két bombázó jólnevelt kurtizánnal, és jönnek jövőre is, hogy közös álmunk beteljesüljön. Mi meg ott leszünk. “Kacsint”.

Hahaha, ez a sok humor!