Poézis

Egy fáradt vasárnapon egy mozi mindig jól jön, néha még az se szokott gond lenni, ha rossz a film (ami az esetek többségében így van), mert el-elnevetgélek rajta. Aztán a film befejeztével mindig elégedettséggel tölt el az a tudat, hogy nekem mennyire jó ízlésem van, hogy ezeket a „pláza-filmeket” nem szeretem. (Azt hiszem ezt hívják sznobizmusnak.) (Ja, és van pár - jó pár - amerikai film, amit szeretek, ami a kedvenceim közé tartozik, lásd Star Wars egy megmagyarázhatlan okból. Szóval nem szídni szeretném őket, szórakoztatni nagyon jól tudnak. Itt csak általánosítok. Amúgy meg nagyon finnyás vagyok filmek terén, nem tudom miért.)

Tehát a filmnézés lett a tökéletes program. A Művész mozira esett a választás, hisz ott talán kevesebb eséllyel botlok bele „műanyag” filmekbe. Ha ilyen művész-mozikba teszem be a lábam, olyan érzésem van, mintha belépvén egy különös láthatatlan szemüveget helyeznének a fejemre, amivel teljesen máshogy látom a filmeket, és még a kevésbé jó alkotásokban (vagyis a rosszakban) is keresem (sőt talán meg is találom) a jót. Talán a „művész” szó az, ami felhelyezi rám ezt a szemüveget, talán az „amerika-mentesség” (és itt lehet, hogy az amerikát kétszer is idézőjeleznem kéne), ami az ilyen mozikra jellemző. A film kiválasztása nem tartott tovább 5 percnél, igazából az időpontok határozták meg, hogy melyik filmre is üljünk be.

Körülbelül nyolc mások nézővel egyetemben a Poézis című (pontosabban: Poézis - mégis szép az élet) koreai alkotásra esett a választásunk. Én úgy kezdtem bele a képek majszolásába, mint amikor üres fejjel, nagyon ritkán bekapcsolom a tévét: semmit nem vártam tőle.

A film egy idős asszonyról (Mija) szól, aki lánya helyett neveli kamasz unokáját, vele él együtt egy egész pici lakásban. Pénze nincs sok, ezért nyugdíja kiegészítéseként egy öreg és beteg bácsit is ápol. A rendező (Lee Chung) jól szemlélteti, hogy milyen is valójában Mija: csendes és boldog. Még unokája flegmasága és lustasága, sőt még egészségügyi gondjai se képesek megtörni jókedvűségét és kedvességét. De az élet még több csapást mér rá: miután beiratkozott egy versíró tanfolyamra, unokájáról kiderül, hogy társaival együtt megerőszakolt egy diáklányt, betegsége pedig egyre súlyosabb: Alzheimer-kóros. Mija lelki törése után és belső vívódásai közepette is keresi a szépet, és talán a költészet segít neki ebben a legtöbbet.
Megint sokat írtam... de itt az "olvass tovább"! Juhú!

A film ellentmondásokkal szemlélteti Mija lelki vergődését: tragédiák és szomorú emberi sorsok állnak szemben a gyönyörű képekkel, mesebeli tájakkal. A rendező csak a főszereplővel foglalkozik, és valahogy az egész film jellege azonosul Mija személyiségével: kedves, szűkszavú, nyugodt és szép. Igaz, megoldást a lelki traumákra nem kapunk a filmtől, de úgy, ahogy egy vers is minden olvasójának mást jelenthet, olyan ez a film is: mindenki más tanulságot vonhat le belőle, mindenkit más érzelmekkel tölthet fel. Sőt a befejezés is a fantáziánk dolga. Konkrétumot, konklúziót itt se látunk, ránk van bízva Mija sorsa. Annak ellenére, hogy az ilyen „befejezetlen” befejezések nem tartoznak a kedvenceim közé, a Poézis-hez ez igenis illet. Hisz ha egy konkrét eseménnyel zárult volna a film, akkor a versolvasás ihlette filmnézés nem érte volna el a célját, sokan úgy érezhették volna (legalábbis én biztos), mintha gondolataikat mások akarnák megmagyarázni, befejezni. Mija elfojtott szenvedése és a költészettel való próbálkozás között én párhuzamot fedeztem fel: ahogy szenvedett az élettel, úgy szenvedett a versírással. Bár látta a szépet, de messze volt ahhoz, hogy megfoghassa majd: papírra vesse, valamint átélje. A film persze nem csak a rendező aprólékos munkájának erénye (aki, mint utólag megtudtam eredetileg regényíróként próbált szerencsét), a színészek is hitelesen eljátszották a nekik szánt karakterüket. Sőt az én csoda-szemüvegemen keresztül még a jelmeztervező kifinomult munkája is feltűnt, aki élethű ruhákba bújtatta a szereplőket.

Kifogásolható dolognak a film hosszúságát mondanám. Annak ellenére, hogy nem untam, egy idő után azért feltűnt, hogy nem is olyan kényelmes az a mozi-fotel, és rájöttem, hogy hát már másfél órája ott ülök. A verselemzéshez hasonló teóriámhoz viszont valamennyire ideális a hossz, van idő bőven gondolkozni az élet nagy dolgain. Én azért lecsökkentettem volna azt a 139 percet 120-ra (sőt talán 110-re is), még úgy is egy hosszú filmnek számítana. Talán a hosszúság miatt hiányoltam belőle valamit, egy pici pluszt (azaz pár mínusz percet), ami ha benne lett volna, akkor egy 10/10-es filmről írnék. A rendezőt valószínűleg elkapta a hév és minél több szépen megkomponált festői képet akart nekünk, nézőknek megmutatni. De így inkább azt érte el, hogy az igazán fontos részek, sokszor elvesztek a tartalmukban néha elcsépelt művészi jelenetek sokaságában. Tehát sajnos csak egy 7-est kap tőlem (ami nálam azért így is elég jónak számít), dehát csak nem sértődik meg Mr. Lee Chung. Igazán apróságként még kritizálnám a szinkront is. Jobban örültem volna, ha a saját hangjukat hallom a színészeknek, még akkor is, ha az nekem teljesen kínainak hangzott volna.

Nem egy vidám és nem is egy könnyű film, de élvezhető, kihívás a néző számára. Nem hiszem, hogy fel lehet készülni egy (ilyen) film megtekintésére, nekem pont egy jó és a filmhez illő lelkiállapotomban sikerült a vászon elé kerülnöm. Ha valaki megnézné, annak szép képekből biztos nem lesz hiánya, azt azonban nem garantálom, hogy tetszeni fog mindenkinek, sőt! Én azért nem túl magabiztosan, de ajánlom, hátha kibírható másoknak is az a 139 perc. Azért csak tudtak valamit azok a cannes-i bírák, ha egy díjat (Az Év Forgatókönyve 2010) ennek a műnek ítéltek.