Music is my remedy

Légy-lét

Találd meg magad, légy különleges (ésatöbbi), mert ma már mindent lehet, hisz ez a "te világod", "ezt te irányítod". Mondja ezt nekünk egy láthatatlan erő, ami nem emberi, nem közülünk való, de mi generáljuk és mindegyikünkre hat. Nem is tudom, hogyan. Talán a gonoszságunk, talán a kapzsiságunk, talán csak azért hiszem mindezt, mert ma már mindent megvehetünk, mindent megtudhathatunk, mindent lájkolhatunk, úgy, hogy közben tudjuk, hogy ez nem volt mindig így. Kezdenek eltűnni az igazi megfogható dolgok. Vagy csak én félek attól, hogy ez így lesz? Csak én nem érzékelem eléggé - talán egyre kevésbé - az igazit? Vagy ez csak azért van, mert zavar, hogy valami olyan csapdájába estem, ami nem megfogható, nem megérinthető: egy háló, amiben mindenki benne van, egy teljesen új világ, amit nem értek, dehát hogy is érthetném, ha az igazit sem tudja senki megmagyarázni?!

Álld meg itt is a helyed, és álld meg ott is. Nem lehet ezt úgy csinálni, hogy még nem találtad meg a helyed az igaziban. Mert ha nem, akkor a hamisban keresed a visszaigazolást, a hamisban nézed, hogyan kéne élni, hogy mások vajon hogyan csinálják, és mit csinálnak. 

Keresem magam, keresem azt, ami kell nekem, ami boldoggá tesz (blabla), és van ez a világ, ami megzavar, mert valahol hamis. Hamis, ha úgy állok hozzá, és én úgy teszem. Mégis kell. 


Persze, mert csapdába estem: a pók hálójába. Sok ezer más léggyel együtt, s ez a sok légy legszívesebben mind-mind elrepülne. 
A háló ezer kis szála összeköt minket, egy térben vagyunk, egy helyen. Mégsem érzékeljük egymást igazán, csak ott vagyunk mindannyian, halljuk a többiek hangját, tudjuk, hogy ott van a másik is. De az érintés lehetetlen, a háló nem engedi a szabad mozgást. Mégis mindenkihez eljuthatunk, valamilyen misztikus módon. 

És vajon ki a pók, hol a pók? Hisz nem bánt minket. De nem is enged el, csak figyel. Az se biztos, hogy figyel, hisz nem látjuk, csak a rendszerében élünk. Ha nagyon akarnánk, elrepülhetnénk, de akkor nem lennénk együtt. Akkor nem lenne ilyen egyszerű a kommunikáció a sok kis szálon keresztül. Hisz ezek a szálak hosszú-hosszú láncolatokat képezve, mind összekötnek, eggyé válunk, tartozunk valahova, együtt. Akkor most menjek, vagy ne menjek? Vajon látom még azokat a legyeket valaha, ha elrepülök? Vajon hallanám még a szárnyuk csapkodását, ha megszabadulnék a háló ragacsos szálaitól? 
Ha elrepülhetnék meglátnám a világ sok más kincsét, amit megérinthetek. De egyedül repülnék... És aztán a sok más kincset kivel osztanám meg? Találkoznék-e ennyi léggyel? Találkoznék-e a fontos léggyel? Mi van, ha csak ez a háló köt most össze minket? 

Nem tudom, eldönteni, hogy jó-e itt nekem: biztonságban és fogságban. Létezik egy világ a fejemben, létezik egy körülöttem és létezik ez. Azt hiszem egy kicsit belezavarodtam.

http://www.stefanbruggemann.com/