Elég büszke voltam magamra vasárnap reggel, mikor egy áttáncolt éjszaka után képes voltam korán felkelni és villámgyorsan emberi alakot ölteni, hogy mehessek az aznapi 'ingyenmúzeum-túrára'. Bár túrának nem igazán nevezhető, mivel csak a Ludwig múzeumig jutottam (jutottunk), de ha azt vesszük, hogy ott több kiállítás is van, akkor talán belefér a "túra" szó. Meg azért így jobban is hangzik.
Munkácsi Márton volt a célpont és milyen jól tettem, hogy elmentem. Nem mintha rossz előérzetem lett volna a kiállítással kapcsolatban, de valamiért nem számítottam olyan nagy durranásra. Ez lehet azért van, mert manapság több fényképet látok, mint hús-vér emberi arcot (...azért kellett a túlzás a hasonlathoz). Mondjuk csak több figyelmet szentel az ember egy kiállított képnek (még ha nem is fizetett a megtekintéséért), mint egy újságban megjelenőnek. Írom én ezt, úgy, hogy nem vagyok szakember. Most is, ahogy a bejegyzéshez kerestem képeket, észrevettem, hogy teljesen más szemmel nézem őket, mint amikor ott vannak előttem és nem a monitor pixelei próbálják átadni nekem az érzéseket (éljen az interneten kívüli élet!).
Szóval kihasználtam, hogy minden hónap utolsó vasárnapján ingyen tehetem be a lábam a Ludwigba és megnéztem Munkácsi csodás munkásságát. Rengeteg kép van kiállítva, ha jól emlékszem körülbelül hat termet töltöttek fel fekete-fehér Munkácsi-fotóval. Színtelen tehát az összes kép, és már magában ez a tény ad egy kis misztikumot az egésznek. A régi idők titkai, amiknek a töredékeit mi már csak ezeken a képeken kereshetjük, hogy milyen lehetett akkor, mit tudtak ők, amit mi már elfeledtünk, ezek mind ott vannak a képeken.
Munkácsi törekedett az egyéniségre, mint azt írta is: "Jobb kis egyéniségnek lenni, mint nagy utánzónak, mert egy ember stílusát ugyan le lehet másolni, de képeinek szellemiségét soha." A kiállítás egészében jól átadja a művész egyéniségét. Munkácsi (legalábbis, ahogy én láttam) szerette a mozgást, a mosolyt, az emberi törekvést, tehetsége volt a pillanat megragadásához, szerette az emberek "lelkét" fotózni, talán jobban, mint a testüket. Még egy hat éves lány fülbevalójáról készített kép is érzéseket váltott ki belőlem. Annak ellenére, hogy minden kép fekete-fehér, valahogy mégis azt a benyomást kapjuk, mintha teli lenne színekkel az összes terem. A fél világot bejárta, rengeteg különböző embert fényképezett, más-más helyzetben. A divatfotóin ugyanúgy látszik, hogy ő volt a kamera mögött, mint a sportfotóinál. Szinte az összes képére jellemző a szabadság, a mozgás, az egyéniség, és már e szavak hallatán is felszabadultság érzete kering bennünk, hát még ha megtekintjük a képeket! A pillanat megragadásával elérik a képek a végtelent, így lehetőséget adva a 'halhatatlansághoz'. Ezeknek a csodás dolgoknak a titokzatossága kísért engem végig a termeken, tényleg megérte felkelnem!
A rengeteg tengerparti kép (azért tudta, hogy hova kell utazni), a sokszínűség és a sok mosoly jókedvre deríti a látogatót, tehát mindenképpen érdemes megnézni! Nem hinném, hogy ne tetszene bárkinek is. Én legszívesebben elloptam volna az összeset, hogy beboríthassam velük a szobám egyik falát. Kábé látom is magam talpig feketében, ahogy lábujjhegyem osonok, mint a mesékben: félig behajlított lábbal, és dobálom a képeket egy mikulás zsákjához igencsak hasonló, feneketlen szatyorba!
A művész úr
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése