Pretty nitty self-pity

"A semmi ágán ül szivem,


kis teste hangtalan vacog,


köréje gyűlnek szeliden
 

s nézik, nézik a csillagok." 

József Attila. 

Mindenkinek lehet rossz kedve egyszer-egyszer, no. 

Poézis

Egy fáradt vasárnapon egy mozi mindig jól jön, néha még az se szokott gond lenni, ha rossz a film (ami az esetek többségében így van), mert el-elnevetgélek rajta. Aztán a film befejeztével mindig elégedettséggel tölt el az a tudat, hogy nekem mennyire jó ízlésem van, hogy ezeket a „pláza-filmeket” nem szeretem. (Azt hiszem ezt hívják sznobizmusnak.) (Ja, és van pár - jó pár - amerikai film, amit szeretek, ami a kedvenceim közé tartozik, lásd Star Wars egy megmagyarázhatlan okból. Szóval nem szídni szeretném őket, szórakoztatni nagyon jól tudnak. Itt csak általánosítok. Amúgy meg nagyon finnyás vagyok filmek terén, nem tudom miért.)

Tehát a filmnézés lett a tökéletes program. A Művész mozira esett a választás, hisz ott talán kevesebb eséllyel botlok bele „műanyag” filmekbe. Ha ilyen művész-mozikba teszem be a lábam, olyan érzésem van, mintha belépvén egy különös láthatatlan szemüveget helyeznének a fejemre, amivel teljesen máshogy látom a filmeket, és még a kevésbé jó alkotásokban (vagyis a rosszakban) is keresem (sőt talán meg is találom) a jót. Talán a „művész” szó az, ami felhelyezi rám ezt a szemüveget, talán az „amerika-mentesség” (és itt lehet, hogy az amerikát kétszer is idézőjeleznem kéne), ami az ilyen mozikra jellemző. A film kiválasztása nem tartott tovább 5 percnél, igazából az időpontok határozták meg, hogy melyik filmre is üljünk be.

Körülbelül nyolc mások nézővel egyetemben a Poézis című (pontosabban: Poézis - mégis szép az élet) koreai alkotásra esett a választásunk. Én úgy kezdtem bele a képek majszolásába, mint amikor üres fejjel, nagyon ritkán bekapcsolom a tévét: semmit nem vártam tőle.

A film egy idős asszonyról (Mija) szól, aki lánya helyett neveli kamasz unokáját, vele él együtt egy egész pici lakásban. Pénze nincs sok, ezért nyugdíja kiegészítéseként egy öreg és beteg bácsit is ápol. A rendező (Lee Chung) jól szemlélteti, hogy milyen is valójában Mija: csendes és boldog. Még unokája flegmasága és lustasága, sőt még egészségügyi gondjai se képesek megtörni jókedvűségét és kedvességét. De az élet még több csapást mér rá: miután beiratkozott egy versíró tanfolyamra, unokájáról kiderül, hogy társaival együtt megerőszakolt egy diáklányt, betegsége pedig egyre súlyosabb: Alzheimer-kóros. Mija lelki törése után és belső vívódásai közepette is keresi a szépet, és talán a költészet segít neki ebben a legtöbbet.
Megint sokat írtam... de itt az "olvass tovább"! Juhú!

Yann-fun

Múlt hét csütörtökön voltam olyan szerencsés, hogy elvihettem a húgom egy Yann Tiersen koncertre. Este 9-kor kezdődött a performance az a38 hajó koncert-termében, amiben eddig csak az alkohol folyt, akárhányszor én ott voltam. Legalábbis úgy emlékszem.

Időben érkeztünk, fél 9-kor már a kabátunkat próbáltuk begyömöszölni a ruhatárba. Majd, mint jó kislányok elfoglaltuk a helyünket, amit utána el sem hagytunk. Nem is értem, hogy bírtunk olyan sokáig egy helyben állni, bár váltakozva mentünk a pohár borokért (szóval alkohol az megint folyt, vagyis inkább csak csordogált).

The Unbending Trees

9-kor el is kezdődött a koncert az előzenekarral, amit a youtube-on én még előtte megnéztem és meghallgattam: nem tetszett. De a zene eleinte meglepően jó volt! A zenészek gyönyörű harmóniában kezdtek el játszani: a dobos, a zongorista (akinek az őszes hajára azt hittem szőke melír, és a piros megvilágításban szoli-vörösnek láttam, szóval egy teljesen nem odaillő focistafiút - már elnézést - képzeltem a zongora mögé) és a hárfás. Aztán jött az énekes. Már az a hatáskeltés is elég furcsa volt, hogy ő később érkezik (mint a nagy sztárok). A hangja nem volt rossz, de ahogy túljátszotta az éneklést és túlaffektálta az angol szöveget, amit így nem is lehetett érteni, az egy borzalom volt! A dobosnak végig jó kedve volt és mosolygott, ezért nem tudtuk eldönteni, hogy vajon ő is velünk röhög-e az énekesen, vagy csak kínjában teszi azt. A koncert alatt kis együttérzést kezdtem érezni, hisz a közönség egyértelműen lesz@rta (már megint elnézést), hogy az Unbending Trees éppen játszik, szóval azért próbáltam hallhatóan tapsolni, még ha nem is tetszett. Nagyon nem. Majd jött az első vendégük, akinek a nevére sajnos nem emlékszem, csak a húgom mondta, hogy valami megasztáros. Egy nőről van szó, még jó, mert ha ahhoz a nyálgéphez még egy fiút odaraknak, akkor egy kész Backstreet Boys-zal állok szemben. A lány igencsak sokat dobott a koncerten, bár lehet a kimagaslóan jó hangja miatt volt mindez. Majd jött Csepregi Éva. Csepregi Éva! Semmi gondom vele, de azt nem értettem, hogy mit keres ott, hisz a közönség ízlése nem hiszem, hogy megegyezett az anno Neoton Famíliás Évával. Így az ő dalai után is elmaradt a taps. Még egy utolsó számot gyorsan eldaloltak, Éva nélkül és, ha jól emlékszem, magyarul (amit jól tettek!), majd gyorsan el is tűntek a színpadról.

Lonski and Classen

Ezután egy jó negyedórás, talán 20 perces szünet következett, ami kifejezetten fájt a hátunknak. Igen öregek vagyunk mi már. Abszolút nem voltam lelkes, hogy még egy előzenekart végighallgassak: a német Lonski and Classen következett. Két nyegle fiúból áll a csapat és csodákat tettek a magyarok után! Igaz a bor is eljutott addigra a fejemig, de azért a fülem még úgyahogy működött és nagyon tetszett neki az összes ütem és hang, amit ez a két srác lejátszott és kiadott! Másnap meg is hallgattam őket a neten, (persze rögtön fan-jük lettem facebookon) ott is jók a számok, de azért élőben sokkal élvezetesebb volt! Az utolsó dalt együtt énekelték még 5 férfiemberrel, akik, mint utólag kiderült, a Yann Tiersen-ék voltak. Én már koncert előtt felkészítettem a húgomat, hogy "Yann ma nálunk alszik!". Persze tetszett neki az ötlet, tágítottuk is még a ‘nálunk-alvás’ fogalmát, az csak utólag derült ki, hogy egyikünk se tudja, hogy Yann hogy is néz ki és hány éves. 

Mosógép

Szeretek mély hangvételű írásokat olvasni, amikor valaki valami nagyon okosat vet "papírra". Néha sóvárgok is, hogy bárcsak sikerülne nekem is ilyeneket írni. Hát, ez a bejegyzés valami ilyesmire sikeredett, bár félve nyomom meg a "post" gombot, még akkor is, ha semmi veszíteni valóm nincs vele. 
Írásom egy metrón, telefonba bejegyzett mondatból nőtte ki magát, amit egy lyukas óra unalmas percei segítettek befejezni. Abszolút nem az okoskodás (bár hangvételem már így is elég 'fennkölt', még a szóhasználatom is olyan tudálékosnak érzem) és hatalmas olvasói táborom lenyűgözése volt a cél. De, ha már megírtam, miért ne tenném közzé?! Itt van hát óriási agyam tekervényeinek és rendkívül mély, lelki elmélkedéseim egy részlete.

... A távolság és a hold fénye megtisztítja a városokat az idő szemetétől, melyet csak a nap fénysugarai lepleznek le igazán. Így lesznek az emlékek is egyre szebbek az idő megmagyarázhatatlan múlásával: minden emlék piszka, mely a rossz élmények miatt kerül oda, eltűnik, mint a folt a szennyes ruháról a mosógép dobjának körforgásával.

Érdekes az élet képessége a hasonlatokra: a világegyetem logikus szálai és működésének egysége lehetőséget adnak arra, hogy minden jelenség és minden teremtmény egymáshoz hasonlítható legyen. Ahogy az idő múlását hasonlítom a tér tágulásához, úgy hasonlíthatom egy ember életét a mosógép egy mosásához.

Születésemtől kezdve kapok hideget, meleget, élmények és események zúdulnak rám, mint a víz a mocskos ruhákra. Néha vergődöm, néha lenyugszom, körforgások tömkelege segít önmagam megismerésében. Bár én talán még csak most kezdtem el a tisztánlátás útján botorkálni, jönni fognak még nagy hullámok, élmények, de egyre egyértelműbb lesz talán minden. Kész leszek a teljes megtisztulásra, melyet én csak filmes és olvasói élményeim alapján gondolok valahogy úgy, hogy a halál küszöbén megvilágosodom teljesen, és minden egyértelműen makulátlannak fog hatni. Majd kivesznek a mosógépből, elkülönülök társaimtól és a pulóvertől, melynek jobb ujjába beleragadtam a tisztulás során. Ez a pulóver segített a káoszban eligazodni, együtt vergődtünk a centrifuga végeláthatatlan forgásában. Persze ez nem feltétlenül szükséges a fény megpillantásához, de nő létemre, had legyek egy kicsit romantikus és ábrándozó. Megtisztulásom után, mint valamiféle reinkarnáció kezdem újra az életet új lehetőségekkel, de már nem vagyok ugyanaz, sőt illendőbb lenne egyes szám harmadik személyben írnom az "új" alanyról.

Hát így legyen. Értelmetlen fejtörésem tudnám még a végtelenségig folytatni, lehetnék akár egy hűtő is, aki folyamatosan új dolgokkal bővül, de néha azért el-elromlik benne valami, ami nem ízlik a külvilágnak, de én megszabadulnék tőle borzasztó szagokkal jelezvén, hogy valami nincs rendben bennem. A sok okosságomnak sok értelme és haszna nincsen, de nekem azért jól esett leírni saját gondolataim talán különös menetét, ami azért nem sikerül túl gyakran. Adios.