Bimbum

Hétfő este. Holnap hál’istennek nem kell dolgoznom. Tegnap éjjel egy kisebb beforduláson estem keresztül, ami a mai családlátogatással el is múlt. Bizonytalanságomnak túl sok teret adok, így az néha minden felett átveszi a hatalmat és az nem jó. Bizonytalanabbnak hiszem magam, mint amilyen vagyok. Senki sem biztos abban, amit csinál, senki sem olyan magabiztos amilyennek mutatja magát, csak néhányan (köhömköhöm) engedik a bizonytalanságukat elterjedni, mint egy vírus, ami aztán minden agysejtet és lelki erőt megfertőz. Akkor aztán jön a kétségbeesés és a „jajmilesz”. Mi lenne?! Az élet megy tovább. Azért, mert én még nem találtam ki, hogy mivel akarom keresni a kenyerem, attól még nem áll meg a világ. Maximum az enyém, ha engedem. Azért mert 30 éves vagyok és nő, se családom, se karrierem, tehát nem felelek meg a társadalmi elvárásoknak, attól még a nap felkel és lemegy mindennap. Kliséket halmozok, lehet, de jól esik leírni, mintha ezzel magamnak írnék, hogy semmi gond.

Vajon, ha egy olyan világban élnénk, amiben mindenki azt csinálja, amit akar (nyilván elég lehetetlen ezt elképzelni is, de lehet csak saját frusztrációim miatt), vajon akkor is lennének ilyen gondjaim? Mármint nyilván most is rajtam múlik, hogy mit kezdek az életemmel, de mint kis vidéki „kislány” úgy érzem, hogy rengeteg elvárás van, aminek meg kéne felelnem. Ez ugyanakkor nyilván neveltetés kérdése, mert van akit sikeresen neveltek úgy, hogy mindenben támogatták, amit csak kitalált magának. Ugyanakkor elérkezek ilyenkor a 22-es csapdájához, hogy lehet nekem kellett az iránymutatás, lehet nekem kellettek az elvárások fejlődésem segítésére.

Július tizenegyedike

Július tizenegyedike. Nyár. Elfelejtettem, hogy régen mennyit írtam, és most, hogy (még mindig) úgy érzem valami hiányzik az életemből, most ebben a pillanatban, ezzel szeretném az űrt kitölteni.

Egyedül ülök a Sas utcában egy teraszon. A Bazilika teteje előttem díszeleg, ég mellettem a gyertya és szinte már giccsesen próbálja megvilágítani a viceházmesterem. A fejemben kavarognak a gondolatok és akár látja ezt valaki, akár nem, én szépen le akarom őket írni. Körmondatokkal leírni a káoszt. Nem is igazán káosz, mert a szívemmel érzem, hogy mi van, mi kell és mi a jó, csak még a fejemig nem jutott teljesen el. Csak érzések vannak, amiket még szavakba nem tudok önteni.

Mennyire furcsa, hogy az ember érzi mi a helyes, de mégsem akként cselekszik. Nem fogalmazódott meg a fejében az érzés, amit a szíve diktál, így hajlamos elhanyagolni azt. Hisz tudod, hogy nem jó szemetelni, még is megteszed. Tudod, hogy nem jó mindennap a monoton munkába beülni, mégis bemész mindennap. Tudod, hogy nincs szükséged egy nyolcvanhatodik, vagy akár csak a hatodik cipőre, mégis megveszed. Vagy ezt csak magamnak mondom? Lehet, hogy valakinek jól esik a monoton munka, élvezi a cipőket halmozni és abszolút nem érdekli a környezet?! Vajon ezt a tudatalattink vagy csak a kollektív tudatalattink befolyásolja?

Nyolcvanezer irányba el tudnának menni a gondolataim innen. Meg kell tanulnom rendszerezni őket. Rendszeresen összekavarodom. Mindig más irányba megyek.

Annyian vagyunk és hiszem, hogy mind mások vagyunk (húha), akármennyire is hasonlítunk. Hiszek a tudatalattiban és hiszek a kollektív tudatalattiban. Mindenki kap ebből egy koktélt, egyik sem ugyanaz. De kinek van joga, ahhoz, hogy megmondja melyik a helyes és melyik a helytelen? Közben jól elkavarodtam, úgyhogy be is fejezem.

május másodika

Itt ülök, alkoholtól mámorodottan, 29 évesen, rengeteg emlékkel a hátam mögött és megint összezavarodtam. Nem tudom, hogy ez csupán a társadalmi normák miatt van, vagy azért mert tényleg nem találom a helyem a világban. Ugyanakkor csak az a logikus magyarázat most a fejemben, hogy a társadalmi elvárások miatt nem találom önmagam. Kéne egy társ, akivel családot alapítok, akivel minden rendben van, úgy, ahogy velem is – elvileg. És mintha azt látnám mindenhol, hogy ez működhet. Nálam viszont nem ez van, és mivel nem látom ennek a teóriának se a végét, se az elejét, ezért rosszul érzem magam. Ugyanakkor nyilván nem látok bele mások életébe, nem látok bele abba, hogy ez a „teória” hogyan működik igazán. Lehet, sőt valószínűleg az a gond, hogy önmagam nem tudom elhelyezni a társadalom semmilyen szintjén, semmilyen formájában, ezért úgy érzem magam, mint egy kívülálló. Viszont a fejemben azt sem értem, hogy miért kell és miért jó a társadalomnak, bármilyen értelemben is vesszük a társadalmat, részese lenni. Lehet, hogy a digitális világ vitt el erre a szintre, ahol attól irtózom, hogy tömegekkel együtt érezzem magam, vagy hogy beazonosítsam magam a tömegek egy csoportjába. Nem tudom. Mert nyilván én is egy ember vagyok, akinek ugyanolyan szükségletei vannak, mint minden embernek. Enni, inni, szaporodni. Az utóbbit nem is igazán tudom, hogy lehet-e szükségletnek nevezni. Ember vagyok, de összezavar az emberi lét. Összezavar az, amit eddig róla tanultam és az amit eddig arról tapasztaltam. Próbálom megérteni minden egyes mozdulatát, minden körülöttem lévő embernek, és mindig arra jutok, hogy ez olyan egyszerű és kiszámítható. Ilyenkor eszembe jut az, hogy én is olyan egyszerű és kiszámítható vagyok, mert ez nyilván így is van. De nem szeretnék az lenni. Valamiért viszont úgy gondolom, hogy minél jobban törekszem arra, hogy ne legyek egyszerű és kiszámítható, annál jobban az leszek.

Az élet egyszerű, túl kell élni. Túl kell élni úgy, hogy minél jobb körülményeket teremtsünk önmagunknak. De az, hogy ezeknek a körülményeknek milyen szintjei vannak, azt a társadalom írja elő. Nem elég az, legalábbis az én fiatal fejelmmel, hogy mindennapra van elég betevő, hogy midennap van hol aludnom és nem fázom. Az ember minél többet akar. És engem zavar, hogy minél többet akarok. Lehet azért, mert látom, hogy mennyivel több mindenem lehetne, ha sokkal többet dolgoznék azért. Lehet. De nem akarok sokkal többet dolgozni. Lehet az zavar, hogy lelkiismeretfurdalásom van, mert nem akarok sokkal többet dolgozni, mert lusta vagyok. Az is lehet. De legbelül valami más zavar. És jaj de jó lenne az, ha rájönnék mi az. Talán az individualitás? Amit a tömegek észlelése óta már nem is érzek? Hogy nem érzem magam különlegesnek? De közben mégis? És nem értem, hogy ez miért van így? Vagy csak sok az alkohol?

iFreud

Freud 1901-ben megjelent A mindennapi élet pszichopatológiája című könyvében még arról ír, hogy miért felejtünk el neveket, miért gyakoriak a beszédhibák, vagyis miért tévedhet az agyunk. Idegességünkben keressük ezeknek a hibáknak és tévedéseknek az eredetét, s közben érzelmeink tükröződnek rajtunk. Akárcsak az elégedetlen múlt században, az információ korában is hibáztatjuk magunkat, anélkül, hogy tudnák miért vagyunk hibásak. Vajon az oktatás, a szocioökonómiai struktúrák vagy az emberi korlátok miatt nem jutunk dűllőre? A hangsúly manapság már nem az emberi memória kapacitásán van, hanem az információs rendszerek szerkezeti felépítésén. Freud után egy évszázaddal már inkább azon aggódunk, hogy nem találunk meg valamit, mint azon, hogy elfelejtünk dolgokat. Már nem hibáztatjuk magunkat, ha nem jut eszünkbe egy barátunk neve, de idegesek leszünk, ha nem sikerül megtalálni a megfelelő fájlt, mappát, vagy ha rosszul keresünk valamit az interneten.

A felhasználóként megtiszteltetés számunkra, hogy a gép tárt karokkal fogad minket, hogy mi elmondjuk a véleményünket és kívánságainkat. Kell, hogy legyen valamilyen értékes tartalom odakinn, melyet jutalomként kapunk, miután megetettük az adatbázist. Amint valami értékesbe botlunk, rögtön továbbítjuk, blogolunk róla, twitterre vagy facebookra felrakjuk. Amíg van tartalom, addig él a remény is. Az adatokat kényszeresen osztályozzuk és csatlakozunk a kollektív intelligencia sokaságához: adományozd bölcsességedet a tömegnek. A weboldalak közzéteszik a legolvasottabb cikkeket, legnézettebb lapokat és megmondják nekünk, hogy a hasonló gondolkodású felhasználók mit vettek vagy gondoltak. Szinte elvárás, hogy olvasási listákat készítsünk, osztályozzuk a filmeket, a zenéket és értékeljük a termékeket, melyeket fogyasztottunk. Felhasználó méhek dolgoznak a Google királynőnek. Olyan csábító ez a „beporzó” világ, együtt lenni több milliárd felhasználóval, akik mint a méhek, egyik honlapról a másikra szállnak, s így egyre  jobban termékennyé teszik a tulajdonosokat.

So, what do you want for christmas?

Typhoon Haiyan from Janssen Powers on Vimeo.

Mosógép újratöltve

Mosó-lét

…Születésem ártatlan tisztasággal kezdődik a világban, ahol annyi kosz fenyeget, de én naívan kezdem  friss életem. Élmények tömkelege ér, helyszínek ezrével találkozom és gondtalanul élvezem a létem. Biztonságban és tudatlanul vagyok boldog és makulátlan. Aztán jön a nagy törés, koszos leszek. Már “tiszta” koromban izgatottan vártam a mocskot, melyről nem tudtam semmit, csupán annyit, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek ez lesz a sorsa. Mintha egy különleges erő tenné vonzóvá a veszélyt és az ismeretlent.

Bekerülök a gépbe társaimmal, és a kezdetektől kapok hideget, meleget. Élmények és események zúdulnak rám, mint a víz a mocskos ruhákra. Együtt forgok a világgal, időnként kiszorítva, máskor pedig a középpontban, erővel teli. Néha vergődöm, néha lenyugszom, körforgások sokasága segít önmagam megismerésében. A tisztánlátás útján botorkálok, tudom, hogy jönnek még nagy hullámok, élmények, de egyre egyértelműbb lesz talán minden. Kész leszek a teljes megtisztulásra, a vég küszöbén megvilágosodom teljesen, és minden egyértelműen makulátlannak fog hatni. Mégsem akarom, hogy vége legyen a körforgásnak, félek a tisztaságtól, mert elfelejtettem, hogy milyen is az. Már csak a mocskot ismerem, ami szépen lassan tűnik el pamutszálaim legmélyéről.

Aztán egyszercsak vége a mosásnak. Kivesznek a mosógépből, elkülönülök társaimtól és a pulóvertől, melynek jobb ujjába beleragadtam a tisztulás során. A pulóvertől, mely segített a káoszban eligazodni. Együtt vergődtünk a centrifuga végeláthatatlan forgásában majd elszakított minket a vég.

Újra tiszta vagyok, friss és üde, az előző életemből nem maradt egy folt sem. Megtisztulásom után, mint valamiféle reinkarnáció kezdem újra az életet új lehetőségekkel, de már nem vagyok ugyanaz.

Vajon most milyen öblítővel mosnak majd ki a nagyok?

Hongkongparadoxon

Nem is olyan rég még anya-apa kicsi lánya voltam, valószínűleg maradok is, ha minden jól megy, most meg már "ma'am"-nek hív a fülöp-szigeteki takarítónőm. Lehet, hogy ez csak nekem olyan elképzelhetetlen és furcsa, szinte rosszul esik. Mi lesz, ha egyszer majd hozzászokok (már ha továbbra is ilyen jól megy a sorom), ha egyszer majd elvárom, hogy "ma'am"-nek szólítsanak. 

Ráadásul miközben a számítógépemen pötyögök és klasszikus zenét hallgatok, gondolván, hogy az majd inspirál az írásra, meg a gyönyörű mondatok megfogalmazására, ő mindeközben a másik szobában takarítja a koszt, amit egy hét alatt sikerült megtermelnem. Valamiért nem sikerül megértenem ezeket a felsőbbrendű, alsóbbrendű dolgokat. Leginkább azt nem, hogy valaki miért gondolja magát kisebbnek a másiknál, csak azért, mert kitakarítja a lakását. Talán az önbizalom hiányos emberek elvárják, hogy "Madam"-nek vagy "Sir"-nek hívják őket, így valamiféle visszaigazolást kaphatnak arra, hogy ők valakik ebben a képmutató társadalomban. 

Persze ez itt ebben a tündöklő városban teljesen más, mint otthon. Itt sokkal nagyobb mértékben tarol a gazdagság, és annak látszata, a materializmus kínai bűze mindenhova beissza magát. A gazdagok tényleg egyre gazdagabbak és mivel én is azzal keresem a kenyerem, hogy ezeket a gazdagokat szórakoztatom különböző gyémánt- és divatbemutatókkal, így premier plánból nézhetem a viselkedésüket, képmutatásukat és a hamis életüket. A pénzszórás itt olyan mennyiségben megy, ami Magyarországon elképzelhetetlen. De az is lehet, hogy nem jártam a megfelelő helyeken otthon, ezért kimaradtak ezek a dolgok. Néha (még a hongkongi karrierem elején) azon kaptam magam, hogy olyan luxus villákról álmodoztam, amiben ők laknak, olyan autókat csodáltam, amikben ők ülnek, mert hát azért hat ránk a környezetünk. De aztán, vagy a kognitív disszonancia, vagy a kisvárosi szüleimtől tanult értékrendem, elhessegette ezeket a gondolatokat és rájöttem, hogy én nem akarok ilyen életet, valószínűleg nem is tenne ez engem boldoggá. Ugyanakkor ki mondana nemet egy tűzpiros Ferrarinak?! 

No, de most már nekem is van takarítónőm, aki "ma'am"-nek szólít ugyanúgy, mint őket.

És egy kis ráadás

King Kong

Ez a fránya blog mindig ott van valahol az emlékezetem egyik sarkában, néha kiabál egyet és én rászólok, hogy majd később. Mintha ihletet vesztettem volna, pedig most aztán tudni kéne miről írni, hisz már lassan három éve Hong Kongban élek. 

Néha olyan, mintha egyfolytában álmodnék itt, mintha a valóság több ezer kilométerre lenne tőlem. Pedig csak az otthon van ilyen messze. Néha sétálok az utcán, futok a futópadon vagy ülök a metrón és hirtelen elbizonytalanodom, hogy mit keresek itt. Egy másodpercre, mintha elveszteném a valóság fonalát és a bizonytalanban lebegnék, de csupán egy másodperc az egész. Ilyenkor szinte mindig eszembe jut a gyerekkori énem, aki mindenfélét elképzelt, hogy mi lesz majd vele, ha nagy lesz, csak éppen azt nem, hogy Hong Kongban fog élni több millió kínaival együtt...

...több millió kínaival együtt, több ezer kilométerre onnan, ahol gyerekfejjel álmodoztam a felnőttkorról. Ahol szinte biztos voltam abban, hogy 27 évesen már férjem lesz és gyerekem, és nyugodtan élem az életem. De elég sokat változott azóta a világ, felnőtt az Y generáció és már senki nem tudja pontosan, hogy mi a normális életvitel, vagy, hogy egyáltalán létezik-e olyan...

Ami miatt mégis minden olyan egyértelmű...

New Zealand Landscapes Timelapse Volume Two from Bevan Percival on Vimeo.

Vasárnapi okosság

Meliroisz Béla: Nem nyeli el

egyszer majd biztosan

különleges tájra tévedünk

ahol előkészíthetjük

létünk javított kiadását

kisimulnak az égbolt ráncai

s az idő repedéseit

lelkiismeretfurdalás nélkül

tömködhetjük tele bolond álmokkal

nem veszünk el

a jelek titokzatos rendszerében

semminek sem kell pontot tennünk a végére

a csend finom sávján túljutva

bármit mondhatunk

nem nyeli el szavunkat a tenger

Offline

Annak ellenére, hogy azt hittem, majd ezrével gyártom a bejegyzéseim, így, hogy lassan két hete deaktiváltam magam a facebook-on, elég inaktív lettem itt is. Pedig még az sem tompította az írás iránti vágyam, hogy deaktiválásommal valószínűleg eléggé megcsappant olvasóim száma, hisz csak a facebook-on tettem közzé az oldal címét, és ott osztottam meg írásaim egy hányadát. És hát ez a blog maradt az egyetlen élménymegosztó területem a digitális világban.

Négy és fél éves kapcsolatom (gyaníthatóan átmeneti) megszakítása a közösségi oldallal egyáltalán nem ment olyan nehezen, mint hittem. Azt gondoltam, majd hiányozni fog minden és mindenki, hisz ismerőseim nagy részét valószínű, soha többé nem látom életemben (élőben), és így nem tudom majd, hogy épp merre vannak, mi lett velük. Ráadásul ott volt még az ezer körlevél, amelyekkel egyszerűen lebonyolítható egy találka,  vagy a sok esemény, amire mindig meghívást kaptam. Mondanom sem kell, egy konkrét buliról sem tudok azóta, és valószínűleg a különböző baráti köreim körlevelezéséből sem hiányzom annyira. Persze van ennek negatív oldala, de azért nem olyan vészes a helyzet. Így is körbevesznek az emberek, és így is ugyanazokkal tartom az élő kapcsolatot, továbbá biztos, hogy, a rengeteg buli közül is csak azokra mennék el, amikre ezek a barátok is mennek. 

Érdekes, hogy az évek során valahogy belémrögzült a képnézegetés, a kommentelgetés olvasása. Ezeket a két hét alatt ugyanúgy folytattam (és folytatom), csak a facebook helyett olyan oldalakon, mint a hvg, az index, a subba (csak, hogy a legnépszerűbbeket említsem) és ezek temérdek társai. Valamint elkezdtem Honfoglalózni, ami azért jó, mert minden egyes játék után okosabbnak érzem magam, persze a válaszok 99%-ra nem emlékszem másnap. 

Szóval így is elég időt töltök a gép előtt, de reggel például sokkal tovább aludhatok, hisz most már csak a rádió miatt nyitom ki a gépet. Esténként többet olvasok, és azért gyártom a bejegyzéseket, írogatok, csak ti nem láthatjátok őket! (Mert akkora remekművek, hogy félek, valaki esetleg ellopja őket, vagy ne adj'Isten túl híres legyek!)

Eleinte bennem volt még a facebook-élet-érzés (?!). Volt, hogy eszembe jutott, hogy ezt most simán kiírhatnám státuszként (például, mikor a Vásárcsarnokban találkoztam a 100 Folk Celsius énekesével, aki "jól megnézett magának"). De mindez (még a rémálom is, hogy véletlenül bejelentkeztem) hamar elszállt, és gondolataim átrendeződtek. Vagyis inkább csak eltűnt a facebook. (Persze, most épp őt, sőt, megint őt  tisztelem meg egy bejegyzésemmel...)

Szinte csak pozitív dolgokat tudok felsorolni, többek között azt is, hogy most különlegesnek érezhetem magam, hisz nem tartozom a "tömeghez". (Azért hangsúlyoznám még egyszer, hogy ez csak egy deaktiválás egyelőre.) Bár ez a "tömeghez nem tartozás" nem minden szempontból jó, már ha a szociológiai (pfű) értelemben vesszük, hisz mégiscsak egy közösség létezik ott a megfoghatatlanban. Viszont manapság különlegesnek lenni szinte egyenlő a lehetetlennel, s ha mégis sikerül, nem tart túl sokáig. És ha még ez egy ilyen kis apróság is, én azért egy kicsit kívülállónak és különlegesnek érzem magam. Sőt néha irigységet is láttam mások szemében (kétszer), amikor is a legmodernebb csajozós kérdésre az volt a válaszom, hogy nem vagyok fenn (vagyis deaktiváltam magam, persze ezt ők nem tudják). Az irigységet valószínű a függőségük által kialakult lelkiismeret-furdalás miatt éreztem, de lehet csak a csalódottságot tévesztettem össze a "zöld szemű szörnnyel". Csüggedtségük pedig talán azért volt, mert nem vagyok online, így nem léphetünk egy komolyabb szintet a kapcsolatunk építésében. Persze elkérhették volna a számom, amit úgyse adtam volna meg, vagy ha épp a Nagy Ő állt volna velem szemben, bizonyára rohantam volna haza, hogy újra része legyek a kék világnak.

De egy ideig még hanyagolom, egy ideig még különlegesnek érzem magam, hagyom, hogy lecsituljanak kedélyeim, melyek a már említett megfoghatatlanságból eredtek, és éldegélek még pár hetet (lehet már csak egyet, haha) facebook nélkül. Persze ezerszer jobb lenne, ha nyár lenne, de hát majd akkor is megtehetem.

Ja, és ha esetleg ti is erre adnátok a fejeteket, van egy remek program, ami csak a Chrome-mal használható. Ezzel simán leszedhető mindenki e-mail címe (legalábbis azoké, akik közzétették azt), és, ha bárkire szükség lenne, elérhető. Igaz nekem az egész procedúrához kellett vagy egy hét, de sikerült!
Itt olvashattok róla bővebben, aztán telepíteni és a többi, nem nagy ördöngösség: ITT.