Egyedül ülök a Sas utcában egy teraszon. A Bazilika teteje előttem díszeleg, ég mellettem a gyertya és szinte már giccsesen próbálja megvilágítani a viceházmesterem. A fejemben kavarognak a gondolatok és akár látja ezt valaki, akár nem, én szépen le akarom őket írni. Körmondatokkal leírni a káoszt. Nem is igazán káosz, mert a szívemmel érzem, hogy mi van, mi kell és mi a jó, csak még a fejemig nem jutott teljesen el. Csak érzések vannak, amiket még szavakba nem tudok önteni.
Mennyire furcsa, hogy az ember érzi mi a helyes, de mégsem akként cselekszik. Nem fogalmazódott meg a fejében az érzés, amit a szíve diktál, így hajlamos elhanyagolni azt. Hisz tudod, hogy nem jó szemetelni, még is megteszed. Tudod, hogy nem jó mindennap a monoton munkába beülni, mégis bemész mindennap. Tudod, hogy nincs szükséged egy nyolcvanhatodik, vagy akár csak a hatodik cipőre, mégis megveszed. Vagy ezt csak magamnak mondom? Lehet, hogy valakinek jól esik a monoton munka, élvezi a cipőket halmozni és abszolút nem érdekli a környezet?! Vajon ezt a tudatalattink vagy csak a kollektív tudatalattink befolyásolja?
Nyolcvanezer irányba el tudnának menni a gondolataim innen. Meg kell tanulnom rendszerezni őket. Rendszeresen összekavarodom. Mindig más irányba megyek.
Annyian vagyunk és hiszem, hogy mind mások vagyunk (húha), akármennyire is hasonlítunk. Hiszek a tudatalattiban és hiszek a kollektív tudatalattiban. Mindenki kap ebből egy koktélt, egyik sem ugyanaz. De kinek van joga, ahhoz, hogy megmondja melyik a helyes és melyik a helytelen? Közben jól elkavarodtam, úgyhogy be is fejezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése