május másodika

Itt ülök, alkoholtól mámorodottan, 29 évesen, rengeteg emlékkel a hátam mögött és megint összezavarodtam. Nem tudom, hogy ez csupán a társadalmi normák miatt van, vagy azért mert tényleg nem találom a helyem a világban. Ugyanakkor csak az a logikus magyarázat most a fejemben, hogy a társadalmi elvárások miatt nem találom önmagam. Kéne egy társ, akivel családot alapítok, akivel minden rendben van, úgy, ahogy velem is – elvileg. És mintha azt látnám mindenhol, hogy ez működhet. Nálam viszont nem ez van, és mivel nem látom ennek a teóriának se a végét, se az elejét, ezért rosszul érzem magam. Ugyanakkor nyilván nem látok bele mások életébe, nem látok bele abba, hogy ez a „teória” hogyan működik igazán. Lehet, sőt valószínűleg az a gond, hogy önmagam nem tudom elhelyezni a társadalom semmilyen szintjén, semmilyen formájában, ezért úgy érzem magam, mint egy kívülálló. Viszont a fejemben azt sem értem, hogy miért kell és miért jó a társadalomnak, bármilyen értelemben is vesszük a társadalmat, részese lenni. Lehet, hogy a digitális világ vitt el erre a szintre, ahol attól irtózom, hogy tömegekkel együtt érezzem magam, vagy hogy beazonosítsam magam a tömegek egy csoportjába. Nem tudom. Mert nyilván én is egy ember vagyok, akinek ugyanolyan szükségletei vannak, mint minden embernek. Enni, inni, szaporodni. Az utóbbit nem is igazán tudom, hogy lehet-e szükségletnek nevezni. Ember vagyok, de összezavar az emberi lét. Összezavar az, amit eddig róla tanultam és az amit eddig arról tapasztaltam. Próbálom megérteni minden egyes mozdulatát, minden körülöttem lévő embernek, és mindig arra jutok, hogy ez olyan egyszerű és kiszámítható. Ilyenkor eszembe jut az, hogy én is olyan egyszerű és kiszámítható vagyok, mert ez nyilván így is van. De nem szeretnék az lenni. Valamiért viszont úgy gondolom, hogy minél jobban törekszem arra, hogy ne legyek egyszerű és kiszámítható, annál jobban az leszek.

Az élet egyszerű, túl kell élni. Túl kell élni úgy, hogy minél jobb körülményeket teremtsünk önmagunknak. De az, hogy ezeknek a körülményeknek milyen szintjei vannak, azt a társadalom írja elő. Nem elég az, legalábbis az én fiatal fejelmmel, hogy mindennapra van elég betevő, hogy midennap van hol aludnom és nem fázom. Az ember minél többet akar. És engem zavar, hogy minél többet akarok. Lehet azért, mert látom, hogy mennyivel több mindenem lehetne, ha sokkal többet dolgoznék azért. Lehet. De nem akarok sokkal többet dolgozni. Lehet az zavar, hogy lelkiismeretfurdalásom van, mert nem akarok sokkal többet dolgozni, mert lusta vagyok. Az is lehet. De legbelül valami más zavar. És jaj de jó lenne az, ha rájönnék mi az. Talán az individualitás? Amit a tömegek észlelése óta már nem is érzek? Hogy nem érzem magam különlegesnek? De közben mégis? És nem értem, hogy ez miért van így? Vagy csak sok az alkohol?