iFreud

Freud 1901-ben megjelent A mindennapi élet pszichopatológiája című könyvében még arról ír, hogy miért felejtünk el neveket, miért gyakoriak a beszédhibák, vagyis miért tévedhet az agyunk. Idegességünkben keressük ezeknek a hibáknak és tévedéseknek az eredetét, s közben érzelmeink tükröződnek rajtunk. Akárcsak az elégedetlen múlt században, az információ korában is hibáztatjuk magunkat, anélkül, hogy tudnák miért vagyunk hibásak. Vajon az oktatás, a szocioökonómiai struktúrák vagy az emberi korlátok miatt nem jutunk dűllőre? A hangsúly manapság már nem az emberi memória kapacitásán van, hanem az információs rendszerek szerkezeti felépítésén. Freud után egy évszázaddal már inkább azon aggódunk, hogy nem találunk meg valamit, mint azon, hogy elfelejtünk dolgokat. Már nem hibáztatjuk magunkat, ha nem jut eszünkbe egy barátunk neve, de idegesek leszünk, ha nem sikerül megtalálni a megfelelő fájlt, mappát, vagy ha rosszul keresünk valamit az interneten.

A felhasználóként megtiszteltetés számunkra, hogy a gép tárt karokkal fogad minket, hogy mi elmondjuk a véleményünket és kívánságainkat. Kell, hogy legyen valamilyen értékes tartalom odakinn, melyet jutalomként kapunk, miután megetettük az adatbázist. Amint valami értékesbe botlunk, rögtön továbbítjuk, blogolunk róla, twitterre vagy facebookra felrakjuk. Amíg van tartalom, addig él a remény is. Az adatokat kényszeresen osztályozzuk és csatlakozunk a kollektív intelligencia sokaságához: adományozd bölcsességedet a tömegnek. A weboldalak közzéteszik a legolvasottabb cikkeket, legnézettebb lapokat és megmondják nekünk, hogy a hasonló gondolkodású felhasználók mit vettek vagy gondoltak. Szinte elvárás, hogy olvasási listákat készítsünk, osztályozzuk a filmeket, a zenéket és értékeljük a termékeket, melyeket fogyasztottunk. Felhasználó méhek dolgoznak a Google királynőnek. Olyan csábító ez a „beporzó” világ, együtt lenni több milliárd felhasználóval, akik mint a méhek, egyik honlapról a másikra szállnak, s így egyre  jobban termékennyé teszik a tulajdonosokat.