iFreud

Freud 1901-ben megjelent A mindennapi élet pszichopatológiája című könyvében még arról ír, hogy miért felejtünk el neveket, miért gyakoriak a beszédhibák, vagyis miért tévedhet az agyunk. Idegességünkben keressük ezeknek a hibáknak és tévedéseknek az eredetét, s közben érzelmeink tükröződnek rajtunk. Akárcsak az elégedetlen múlt században, az információ korában is hibáztatjuk magunkat, anélkül, hogy tudnák miért vagyunk hibásak. Vajon az oktatás, a szocioökonómiai struktúrák vagy az emberi korlátok miatt nem jutunk dűllőre? A hangsúly manapság már nem az emberi memória kapacitásán van, hanem az információs rendszerek szerkezeti felépítésén. Freud után egy évszázaddal már inkább azon aggódunk, hogy nem találunk meg valamit, mint azon, hogy elfelejtünk dolgokat. Már nem hibáztatjuk magunkat, ha nem jut eszünkbe egy barátunk neve, de idegesek leszünk, ha nem sikerül megtalálni a megfelelő fájlt, mappát, vagy ha rosszul keresünk valamit az interneten.

A felhasználóként megtiszteltetés számunkra, hogy a gép tárt karokkal fogad minket, hogy mi elmondjuk a véleményünket és kívánságainkat. Kell, hogy legyen valamilyen értékes tartalom odakinn, melyet jutalomként kapunk, miután megetettük az adatbázist. Amint valami értékesbe botlunk, rögtön továbbítjuk, blogolunk róla, twitterre vagy facebookra felrakjuk. Amíg van tartalom, addig él a remény is. Az adatokat kényszeresen osztályozzuk és csatlakozunk a kollektív intelligencia sokaságához: adományozd bölcsességedet a tömegnek. A weboldalak közzéteszik a legolvasottabb cikkeket, legnézettebb lapokat és megmondják nekünk, hogy a hasonló gondolkodású felhasználók mit vettek vagy gondoltak. Szinte elvárás, hogy olvasási listákat készítsünk, osztályozzuk a filmeket, a zenéket és értékeljük a termékeket, melyeket fogyasztottunk. Felhasználó méhek dolgoznak a Google királynőnek. Olyan csábító ez a „beporzó” világ, együtt lenni több milliárd felhasználóval, akik mint a méhek, egyik honlapról a másikra szállnak, s így egyre  jobban termékennyé teszik a tulajdonosokat.

So, what do you want for christmas?

Typhoon Haiyan from Janssen Powers on Vimeo.

Mosógép újratöltve

Mosó-lét

…Születésem ártatlan tisztasággal kezdődik a világban, ahol annyi kosz fenyeget, de én naívan kezdem  friss életem. Élmények tömkelege ér, helyszínek ezrével találkozom és gondtalanul élvezem a létem. Biztonságban és tudatlanul vagyok boldog és makulátlan. Aztán jön a nagy törés, koszos leszek. Már “tiszta” koromban izgatottan vártam a mocskot, melyről nem tudtam semmit, csupán annyit, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek ez lesz a sorsa. Mintha egy különleges erő tenné vonzóvá a veszélyt és az ismeretlent.

Bekerülök a gépbe társaimmal, és a kezdetektől kapok hideget, meleget. Élmények és események zúdulnak rám, mint a víz a mocskos ruhákra. Együtt forgok a világgal, időnként kiszorítva, máskor pedig a középpontban, erővel teli. Néha vergődöm, néha lenyugszom, körforgások sokasága segít önmagam megismerésében. A tisztánlátás útján botorkálok, tudom, hogy jönnek még nagy hullámok, élmények, de egyre egyértelműbb lesz talán minden. Kész leszek a teljes megtisztulásra, a vég küszöbén megvilágosodom teljesen, és minden egyértelműen makulátlannak fog hatni. Mégsem akarom, hogy vége legyen a körforgásnak, félek a tisztaságtól, mert elfelejtettem, hogy milyen is az. Már csak a mocskot ismerem, ami szépen lassan tűnik el pamutszálaim legmélyéről.

Aztán egyszercsak vége a mosásnak. Kivesznek a mosógépből, elkülönülök társaimtól és a pulóvertől, melynek jobb ujjába beleragadtam a tisztulás során. A pulóvertől, mely segített a káoszban eligazodni. Együtt vergődtünk a centrifuga végeláthatatlan forgásában majd elszakított minket a vég.

Újra tiszta vagyok, friss és üde, az előző életemből nem maradt egy folt sem. Megtisztulásom után, mint valamiféle reinkarnáció kezdem újra az életet új lehetőségekkel, de már nem vagyok ugyanaz.

Vajon most milyen öblítővel mosnak majd ki a nagyok?

Hongkongparadoxon

Nem is olyan rég még anya-apa kicsi lánya voltam, valószínűleg maradok is, ha minden jól megy, most meg már "ma'am"-nek hív a fülöp-szigeteki takarítónőm. Lehet, hogy ez csak nekem olyan elképzelhetetlen és furcsa, szinte rosszul esik. Mi lesz, ha egyszer majd hozzászokok (már ha továbbra is ilyen jól megy a sorom), ha egyszer majd elvárom, hogy "ma'am"-nek szólítsanak. 

Ráadásul miközben a számítógépemen pötyögök és klasszikus zenét hallgatok, gondolván, hogy az majd inspirál az írásra, meg a gyönyörű mondatok megfogalmazására, ő mindeközben a másik szobában takarítja a koszt, amit egy hét alatt sikerült megtermelnem. Valamiért nem sikerül megértenem ezeket a felsőbbrendű, alsóbbrendű dolgokat. Leginkább azt nem, hogy valaki miért gondolja magát kisebbnek a másiknál, csak azért, mert kitakarítja a lakását. Talán az önbizalom hiányos emberek elvárják, hogy "Madam"-nek vagy "Sir"-nek hívják őket, így valamiféle visszaigazolást kaphatnak arra, hogy ők valakik ebben a képmutató társadalomban. 

Persze ez itt ebben a tündöklő városban teljesen más, mint otthon. Itt sokkal nagyobb mértékben tarol a gazdagság, és annak látszata, a materializmus kínai bűze mindenhova beissza magát. A gazdagok tényleg egyre gazdagabbak és mivel én is azzal keresem a kenyerem, hogy ezeket a gazdagokat szórakoztatom különböző gyémánt- és divatbemutatókkal, így premier plánból nézhetem a viselkedésüket, képmutatásukat és a hamis életüket. A pénzszórás itt olyan mennyiségben megy, ami Magyarországon elképzelhetetlen. De az is lehet, hogy nem jártam a megfelelő helyeken otthon, ezért kimaradtak ezek a dolgok. Néha (még a hongkongi karrierem elején) azon kaptam magam, hogy olyan luxus villákról álmodoztam, amiben ők laknak, olyan autókat csodáltam, amikben ők ülnek, mert hát azért hat ránk a környezetünk. De aztán, vagy a kognitív disszonancia, vagy a kisvárosi szüleimtől tanult értékrendem, elhessegette ezeket a gondolatokat és rájöttem, hogy én nem akarok ilyen életet, valószínűleg nem is tenne ez engem boldoggá. Ugyanakkor ki mondana nemet egy tűzpiros Ferrarinak?! 

No, de most már nekem is van takarítónőm, aki "ma'am"-nek szólít ugyanúgy, mint őket.

És egy kis ráadás

King Kong

Ez a fránya blog mindig ott van valahol az emlékezetem egyik sarkában, néha kiabál egyet és én rászólok, hogy majd később. Mintha ihletet vesztettem volna, pedig most aztán tudni kéne miről írni, hisz már lassan három éve Hong Kongban élek. 

Néha olyan, mintha egyfolytában álmodnék itt, mintha a valóság több ezer kilométerre lenne tőlem. Pedig csak az otthon van ilyen messze. Néha sétálok az utcán, futok a futópadon vagy ülök a metrón és hirtelen elbizonytalanodom, hogy mit keresek itt. Egy másodpercre, mintha elveszteném a valóság fonalát és a bizonytalanban lebegnék, de csupán egy másodperc az egész. Ilyenkor szinte mindig eszembe jut a gyerekkori énem, aki mindenfélét elképzelt, hogy mi lesz majd vele, ha nagy lesz, csak éppen azt nem, hogy Hong Kongban fog élni több millió kínaival együtt...

...több millió kínaival együtt, több ezer kilométerre onnan, ahol gyerekfejjel álmodoztam a felnőttkorról. Ahol szinte biztos voltam abban, hogy 27 évesen már férjem lesz és gyerekem, és nyugodtan élem az életem. De elég sokat változott azóta a világ, felnőtt az Y generáció és már senki nem tudja pontosan, hogy mi a normális életvitel, vagy, hogy egyáltalán létezik-e olyan...

Ami miatt mégis minden olyan egyértelmű...

New Zealand Landscapes Timelapse Volume Two from Bevan Percival on Vimeo.