HidegMeleggel

Chindōgu

Néha hihetetlen dolgokat találnak ki, vagy fedeznek fel okos emberek, csak azért, hogy az életünk "könnyebb" legyen. Ne kelljen gyalog iskolába menni, ne kelljen leveleket írni (mármint kézzel), ne kelljen térképet venni, vagy ne legyünk terhesek, ha épp nem akarunk azok lenni. Már-már annyira hozzánk nőttek ezek a dolgok, hogy nélkülük elképzelhetetlen az életünk.

Leghíresebb feltaláló társadalom talán a japán társadalom. Évről évre egyre okosabbak a robotjaik (hajat mosnak és masszíroznak?!), egyre nagyobb dolgokkal akarják lenyűgözni a világot. Amilyen okosak, néha annyira "hülyék" is (legalábbis olyan dolgokat csinálnak, amik számunkra teljesen szokatlanok). Használt bugyit vesznek, hogy legyen mit szagolgatni, temetőben isznak és őrült jelmezekben járnak az utcákon. Ez az őrültség megjelenik a feltalálói vénájukban is.

Létezik ez az úgynevezett Chindōgu. A Chindōgu egy japán "művészet", amelyet a mindennapokban használatos szerkentyűk feltalálására használnak. A Chindōgu találmányoknak az a jellemzője, hogy ha valaki tényleg kipróbálja őket, rájön, hogy használatuk csak még több problémát generál, vagy csak egyszerűen kínos szituációkba kerül miattuk. Valóban egy problémát akarnak megoldani, de hasznosnak nem igazán tekinthetők.

Itt van pár remek darab, igazán szórakoztatóak:

Ha panoráma kép kell.. (itt mondjuk az esetemben gondok lehetnek a méretezéssel:))Businessman (oroszul: бизнесмен, ejtsd: biszniszmen. na, ha már japánok: ビジネスマン, kiejtést nem tudom, de a google translate szerint fonetikusan: Bijunesuman)
WTF
Biztos hasznos.
Több képhez read more!

Sunday clevering.

Tegnap az álmatlanságomnak köszönhetően (sikerült fél 6-kor utoljára megnéznem, hogy mennyi az idő), a vimeo-n nézelődtem, keresgéltem. A portál tele van jobbnál jobb videókkal, amit javarészt fiatal tehetséges művészek készítenek. Van persze sok elhanyagolható is, amiket én már általában 5 mp után leállítok, de azért tudom, hogy azokkal is mennyi munka van és, hogy én csak sok-sok erőfeszítéssel lennék képes ilyenekre, ha egyáltalán az lennék.

Volt régen egy mese, ami szerintem mindenki kedvence volt, legalábbis nem hallottam még olyanról, akinek ne tetszett volna. Valami olyasmi volt a címe, hogy "Hol volt, hol nem volt... az emberi test". Volt többféle ilyen mese is, de ez volt az igazán menő. Ez volt a tökéletes mese. Érdekes volt, szórakoztató és még tanulni is lehetett belőle. Mondjuk nekem annyi maradt meg az egészből, hogy vannak a vörös- és a fehérvérsejtek, a baktériumok, akik gonoszak (de aztán a Danone-nak köszönhetően rájöttem, hogy nem minden baktérium gonosz, haha) meg emlékszem a főnökre is, aki az agyban dolgozott és hosszú fehér szakálla volt. Valószínűleg most nem lenne olyan szórakoztató, mint akkor volt, de az is lehet, hogy még ma adok neki egy újabb esélyt! (Mert annyi dolgom van, ugye). A mese egy vimeo-s videóról jutott eszembe, ami szintén hasonlattal próbálja bemutatni, az emberi test működését. Hasonlatokkal, egyszerű dolgokkal megmagyarázni a bonyolultat zseniális dolog (főleg az ilyen okosaknak, mint én), és szerencsére bármi elmagyarázható így. Na, de nem is tudom, minek írok ennyit, csak a videót akartam post-olni. Tádám: (... teljes képernyőben talán jobban láthatók a részletek)

Der Mensch als Industriepalast [Man as Industrial Palace] from Henning Lederer on Vimeo.

Update.

Még az előző bejegyzésemben írtam a facebook-os sztori kapcsán, hogy az emberek minél többet akarnak megtudni egymásról. Ez így van rendjén, emberi tulajdonság. Így alakult ki a hírszerzés majd a hír is. Tudni "akartuk", hogy a tőlünk távol eső helyeken mi történik, mi van ezzel meg azzal a királlyal, még akkor is, ha ez a mi életünket nem befolyásolta (dehát pletykálkodni jó, na). Hírekhez manapság szinte bárhogyan és bárhol hozzájuthatunk: olvashatunk újságot, nézhetünk híradót, megkaphatjuk sms-ben vagy böngészhetjük az interneten.

Az én kapcsolatom a hírekkel nem túl fényes. Apa már kiskorom óta úgy próbált nevelni, hogy mindig tájékozott legyek, nézzem a híradót és olvassam a helyi napilapot. Ez egy ideig be is vált (bár az a napilap olvasás nem hiszem, hogy túl sokszor történt volna meg), de aztán az évek során, ahogy nőttem fel, a hírszerzés és a hírközlés olyan sebességgel kezdett el nőni, hogy én nem tudtam/tudom tartani az iramot. Próbálok én továbbra is tájékozódni, de a bőség zavara mindig megtéveszt. Az internet és a kereskedelmi tévék megjelenésével hirtelen annyi lett az információ és olyan gyorsasággal terjedt, hogy nem tudom eldönteni mi is igazából a hír.

Bár a tévé hál'isten nem volt nagy hatással rám, olyannyira, hogy mára már alig nézek tévét (sorozatok mennek a számítógépen is, ráadásul reklám nélkül!). A bulvársajtó sosem kötött le igazán (DE, nyáron a strandon), maradtak tehát a napilapok, valamint a hetilapok és az internet. Ezek az én "hírforrásaim". Napilap ritkán (najó, kábé soha) fordul meg a kezemben, hetilap inkább, de mostanában azt is elhanyagoltam. Az internet tehát a befutó. Jobb az, ha több forrásból merítünk, több lapot olvasunk. Hát én több weblapot olvasok. Szeretem a külföldi oldalakat is, azoktól olyan okosnak érzem magam. De aztán néha-néha már nem is azért böngészem őket, hogy magamnak bizonyítsam mennyire okos vagyok - hiszen "én külföldi hírportálokat olvasok!". Magyarok közül valamiért nem csípem azt a bizonyos leghíresebbet, dehát van még rengeteg másik.

Azonban továbbra is nehezemre esik néha eldönteni (de lehet csak én vagyok a hülye), hogy mi igazán hiteles és melyik az a lap, ami tényleg értékes információkkal szolgálhat. A mai felgyorsult világban a hírek olyan gyorsan veszítik el értéküket, mint egy új LCD kijelzős tévé, mert holnap már úgyis mega-gigaLCD tévék lesznek a menők. Ráadásul fogyasztói társadalmunkban a hír is árucikké vált, globalizált lett, mint a McDonald’s. Megjelentek a hírügynökségek, létrejött a hír, mint termék. Nagy részben ez a fogyasztói híráramlasztás az, ami engem a leginkább zavar és megtéveszt. Tudom jól magamról, hogy a fogyasztói társadalom rabja vagyok, hisz annak ellenére, hogy nem tudnak 'rámsózni' mindent (mert nincs annyi pénzem, haha), így is rengeteg felesleges dologgal halmozom a “vagyonom”. Így érzem ezt a híreknél is. A középpontban még mindig a politikai és helyi hírek vannak, de egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a “nem hírek” és a pletykák közlésére is. Biztos ez a szenzációhajhászás. Na, de egyszer majd csak megtanulok szelektálni. Vagy nem. Bocs, apu. Ha-ha.

Monday music.