A vasárnapjaim legtöbbje a semmittevéssel szokott eltelni. De tegnap volt mit tenni. Úgy volt, mozizunk és megnézzük a Robert Capa kiállítást a Ludwig múzeumban. Semelyik sem jött össze. Viszont kinéztem egy másik kiállítást a Műcsarnokban. A Robert Capa annyira nem érdekelt, bár biztos érdemes megnézni, de inkább körülnéztem az est.hu-n. A háborús képek néha amúgyis hajlamosak lehúzni az embert, bár ha jól tudom Capa nem csak a szomorú oldalát örökítette meg a dolognak.
Szóval találtam egy másik kiállítást, Markus Schinwald, osztrák művész alkotásait néztük meg. A kiállítás nem túl nagy, de annál édekesebb. A legtöbb teremben jól megkomponált kisfilmeket lehet megnézni, a leghosszabb 15 perces, nem túl rövid nem túl hosszú és élvezhető. Egy volt a 4 közül, ami nem tetszett, és egy, amit nem igazán értettem. A kisfilmeken kívül voltak még régi festmények, melyeket megnevezhetetlen (vagy csak számomra ismeretlen) kiegészítőkkel díszített a művész, átjárható szekrény, bicikli, mely csak egy pályán tud mozogni, ortopéd lábbelik, melyeket a hordhatatlanságig átalakított. A tárgyak és a filmek mindenkinek mást jelenthetnek. Schinwald, ha jól tudom, a test kommunikációs szerepét, a szerep és a burok viszonyát próbálta bemutatni.
A videók és a tárgyak láttán bennem is ilyen gondolatokat keltett. Főleg az utolsó filmnél, mikor egyértelmű utalásokat tesz: az ember, aki egy gumi segítségével örök mosolyt tud varázsolni az arcára, vagy a férfi, akinek a kezeit egy nő kötözi össze, miközben a háttérben megjelenik még egy női alak.
Annak ellenére, hogy tetszett, nekem hiányzott még valami, valami több. Igaz, nem lehet végignézni fél óra alatt a kiállítást, de a kiállított tárgyak között volt olyan, ami nem is igazán illett a kiállítás hangulatához, és még lehetett volna jóval többet is bemutatni, hogy egy kicsit gazdagabb legyen. Na de nekem téényleg az ínyemre volt, és lehetett fényképezni is! Wuhúúú.
Szóval találtam egy másik kiállítást, Markus Schinwald, osztrák művész alkotásait néztük meg. A kiállítás nem túl nagy, de annál édekesebb. A legtöbb teremben jól megkomponált kisfilmeket lehet megnézni, a leghosszabb 15 perces, nem túl rövid nem túl hosszú és élvezhető. Egy volt a 4 közül, ami nem tetszett, és egy, amit nem igazán értettem. A kisfilmeken kívül voltak még régi festmények, melyeket megnevezhetetlen (vagy csak számomra ismeretlen) kiegészítőkkel díszített a művész, átjárható szekrény, bicikli, mely csak egy pályán tud mozogni, ortopéd lábbelik, melyeket a hordhatatlanságig átalakított. A tárgyak és a filmek mindenkinek mást jelenthetnek. Schinwald, ha jól tudom, a test kommunikációs szerepét, a szerep és a burok viszonyát próbálta bemutatni.
A videók és a tárgyak láttán bennem is ilyen gondolatokat keltett. Főleg az utolsó filmnél, mikor egyértelmű utalásokat tesz: az ember, aki egy gumi segítségével örök mosolyt tud varázsolni az arcára, vagy a férfi, akinek a kezeit egy nő kötözi össze, miközben a háttérben megjelenik még egy női alak.
Annak ellenére, hogy tetszett, nekem hiányzott még valami, valami több. Igaz, nem lehet végignézni fél óra alatt a kiállítást, de a kiállított tárgyak között volt olyan, ami nem is igazán illett a kiállítás hangulatához, és még lehetett volna jóval többet is bemutatni, hogy egy kicsit gazdagabb legyen. Na de nekem téényleg az ínyemre volt, és lehetett fényképezni is! Wuhúúú.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése