Bimbum

Hétfő este. Holnap hál’istennek nem kell dolgoznom. Tegnap éjjel egy kisebb beforduláson estem keresztül, ami a mai családlátogatással el is múlt. Bizonytalanságomnak túl sok teret adok, így az néha minden felett átveszi a hatalmat és az nem jó. Bizonytalanabbnak hiszem magam, mint amilyen vagyok. Senki sem biztos abban, amit csinál, senki sem olyan magabiztos amilyennek mutatja magát, csak néhányan (köhömköhöm) engedik a bizonytalanságukat elterjedni, mint egy vírus, ami aztán minden agysejtet és lelki erőt megfertőz. Akkor aztán jön a kétségbeesés és a „jajmilesz”. Mi lenne?! Az élet megy tovább. Azért, mert én még nem találtam ki, hogy mivel akarom keresni a kenyerem, attól még nem áll meg a világ. Maximum az enyém, ha engedem. Azért mert 30 éves vagyok és nő, se családom, se karrierem, tehát nem felelek meg a társadalmi elvárásoknak, attól még a nap felkel és lemegy mindennap. Kliséket halmozok, lehet, de jól esik leírni, mintha ezzel magamnak írnék, hogy semmi gond.

Vajon, ha egy olyan világban élnénk, amiben mindenki azt csinálja, amit akar (nyilván elég lehetetlen ezt elképzelni is, de lehet csak saját frusztrációim miatt), vajon akkor is lennének ilyen gondjaim? Mármint nyilván most is rajtam múlik, hogy mit kezdek az életemmel, de mint kis vidéki „kislány” úgy érzem, hogy rengeteg elvárás van, aminek meg kéne felelnem. Ez ugyanakkor nyilván neveltetés kérdése, mert van akit sikeresen neveltek úgy, hogy mindenben támogatták, amit csak kitalált magának. Ugyanakkor elérkezek ilyenkor a 22-es csapdájához, hogy lehet nekem kellett az iránymutatás, lehet nekem kellettek az elvárások fejlődésem segítésére.

Július tizenegyedike

Július tizenegyedike. Nyár. Elfelejtettem, hogy régen mennyit írtam, és most, hogy (még mindig) úgy érzem valami hiányzik az életemből, most ebben a pillanatban, ezzel szeretném az űrt kitölteni.

Egyedül ülök a Sas utcában egy teraszon. A Bazilika teteje előttem díszeleg, ég mellettem a gyertya és szinte már giccsesen próbálja megvilágítani a viceházmesterem. A fejemben kavarognak a gondolatok és akár látja ezt valaki, akár nem, én szépen le akarom őket írni. Körmondatokkal leírni a káoszt. Nem is igazán káosz, mert a szívemmel érzem, hogy mi van, mi kell és mi a jó, csak még a fejemig nem jutott teljesen el. Csak érzések vannak, amiket még szavakba nem tudok önteni.

Mennyire furcsa, hogy az ember érzi mi a helyes, de mégsem akként cselekszik. Nem fogalmazódott meg a fejében az érzés, amit a szíve diktál, így hajlamos elhanyagolni azt. Hisz tudod, hogy nem jó szemetelni, még is megteszed. Tudod, hogy nem jó mindennap a monoton munkába beülni, mégis bemész mindennap. Tudod, hogy nincs szükséged egy nyolcvanhatodik, vagy akár csak a hatodik cipőre, mégis megveszed. Vagy ezt csak magamnak mondom? Lehet, hogy valakinek jól esik a monoton munka, élvezi a cipőket halmozni és abszolút nem érdekli a környezet?! Vajon ezt a tudatalattink vagy csak a kollektív tudatalattink befolyásolja?

Nyolcvanezer irányba el tudnának menni a gondolataim innen. Meg kell tanulnom rendszerezni őket. Rendszeresen összekavarodom. Mindig más irányba megyek.

Annyian vagyunk és hiszem, hogy mind mások vagyunk (húha), akármennyire is hasonlítunk. Hiszek a tudatalattiban és hiszek a kollektív tudatalattiban. Mindenki kap ebből egy koktélt, egyik sem ugyanaz. De kinek van joga, ahhoz, hogy megmondja melyik a helyes és melyik a helytelen? Közben jól elkavarodtam, úgyhogy be is fejezem.

május másodika

Itt ülök, alkoholtól mámorodottan, 29 évesen, rengeteg emlékkel a hátam mögött és megint összezavarodtam. Nem tudom, hogy ez csupán a társadalmi normák miatt van, vagy azért mert tényleg nem találom a helyem a világban. Ugyanakkor csak az a logikus magyarázat most a fejemben, hogy a társadalmi elvárások miatt nem találom önmagam. Kéne egy társ, akivel családot alapítok, akivel minden rendben van, úgy, ahogy velem is – elvileg. És mintha azt látnám mindenhol, hogy ez működhet. Nálam viszont nem ez van, és mivel nem látom ennek a teóriának se a végét, se az elejét, ezért rosszul érzem magam. Ugyanakkor nyilván nem látok bele mások életébe, nem látok bele abba, hogy ez a „teória” hogyan működik igazán. Lehet, sőt valószínűleg az a gond, hogy önmagam nem tudom elhelyezni a társadalom semmilyen szintjén, semmilyen formájában, ezért úgy érzem magam, mint egy kívülálló. Viszont a fejemben azt sem értem, hogy miért kell és miért jó a társadalomnak, bármilyen értelemben is vesszük a társadalmat, részese lenni. Lehet, hogy a digitális világ vitt el erre a szintre, ahol attól irtózom, hogy tömegekkel együtt érezzem magam, vagy hogy beazonosítsam magam a tömegek egy csoportjába. Nem tudom. Mert nyilván én is egy ember vagyok, akinek ugyanolyan szükségletei vannak, mint minden embernek. Enni, inni, szaporodni. Az utóbbit nem is igazán tudom, hogy lehet-e szükségletnek nevezni. Ember vagyok, de összezavar az emberi lét. Összezavar az, amit eddig róla tanultam és az amit eddig arról tapasztaltam. Próbálom megérteni minden egyes mozdulatát, minden körülöttem lévő embernek, és mindig arra jutok, hogy ez olyan egyszerű és kiszámítható. Ilyenkor eszembe jut az, hogy én is olyan egyszerű és kiszámítható vagyok, mert ez nyilván így is van. De nem szeretnék az lenni. Valamiért viszont úgy gondolom, hogy minél jobban törekszem arra, hogy ne legyek egyszerű és kiszámítható, annál jobban az leszek.

Az élet egyszerű, túl kell élni. Túl kell élni úgy, hogy minél jobb körülményeket teremtsünk önmagunknak. De az, hogy ezeknek a körülményeknek milyen szintjei vannak, azt a társadalom írja elő. Nem elég az, legalábbis az én fiatal fejelmmel, hogy mindennapra van elég betevő, hogy midennap van hol aludnom és nem fázom. Az ember minél többet akar. És engem zavar, hogy minél többet akarok. Lehet azért, mert látom, hogy mennyivel több mindenem lehetne, ha sokkal többet dolgoznék azért. Lehet. De nem akarok sokkal többet dolgozni. Lehet az zavar, hogy lelkiismeretfurdalásom van, mert nem akarok sokkal többet dolgozni, mert lusta vagyok. Az is lehet. De legbelül valami más zavar. És jaj de jó lenne az, ha rájönnék mi az. Talán az individualitás? Amit a tömegek észlelése óta már nem is érzek? Hogy nem érzem magam különlegesnek? De közben mégis? És nem értem, hogy ez miért van így? Vagy csak sok az alkohol?