Hétfő este. Holnap hál’istennek nem kell
dolgoznom. Tegnap éjjel egy kisebb beforduláson estem keresztül, ami a mai
családlátogatással el is múlt. Bizonytalanságomnak túl sok teret adok, így az
néha minden felett átveszi a hatalmat és az nem jó. Bizonytalanabbnak hiszem
magam, mint amilyen vagyok. Senki sem biztos abban, amit csinál, senki sem
olyan magabiztos amilyennek mutatja magát, csak néhányan (köhömköhöm) engedik a
bizonytalanságukat elterjedni, mint egy vírus, ami aztán minden agysejtet és
lelki erőt megfertőz. Akkor aztán jön a kétségbeesés és a „jajmilesz”. Mi
lenne?! Az élet megy tovább. Azért, mert én még nem találtam ki, hogy mivel
akarom keresni a kenyerem, attól még nem áll meg a világ. Maximum az enyém, ha
engedem. Azért mert 30 éves vagyok és nő, se családom, se karrierem, tehát nem felelek meg a
társadalmi elvárásoknak, attól még a nap felkel és lemegy mindennap. Kliséket
halmozok, lehet, de jól esik leírni, mintha ezzel magamnak írnék, hogy semmi
gond.
Vajon, ha egy olyan világban élnénk, amiben
mindenki azt csinálja, amit akar (nyilván elég lehetetlen ezt elképzelni is, de
lehet csak saját frusztrációim miatt), vajon akkor is lennének ilyen gondjaim?
Mármint nyilván most is rajtam múlik, hogy mit kezdek az életemmel, de mint kis
vidéki „kislány” úgy érzem, hogy rengeteg elvárás van, aminek meg kéne
felelnem. Ez ugyanakkor nyilván neveltetés kérdése, mert van akit sikeresen
neveltek úgy, hogy mindenben támogatták, amit csak kitalált magának. Ugyanakkor
elérkezek ilyenkor a 22-es csapdájához, hogy lehet nekem kellett az
iránymutatás, lehet nekem kellettek az elvárások fejlődésem segítésére.
