Vasárnapi okosság

Meliroisz Béla: Nem nyeli el

egyszer majd biztosan

különleges tájra tévedünk

ahol előkészíthetjük

létünk javított kiadását

kisimulnak az égbolt ráncai

s az idő repedéseit

lelkiismeretfurdalás nélkül

tömködhetjük tele bolond álmokkal

nem veszünk el

a jelek titokzatos rendszerében

semminek sem kell pontot tennünk a végére

a csend finom sávján túljutva

bármit mondhatunk

nem nyeli el szavunkat a tenger

Offline

Annak ellenére, hogy azt hittem, majd ezrével gyártom a bejegyzéseim, így, hogy lassan két hete deaktiváltam magam a facebook-on, elég inaktív lettem itt is. Pedig még az sem tompította az írás iránti vágyam, hogy deaktiválásommal valószínűleg eléggé megcsappant olvasóim száma, hisz csak a facebook-on tettem közzé az oldal címét, és ott osztottam meg írásaim egy hányadát. És hát ez a blog maradt az egyetlen élménymegosztó területem a digitális világban.

Négy és fél éves kapcsolatom (gyaníthatóan átmeneti) megszakítása a közösségi oldallal egyáltalán nem ment olyan nehezen, mint hittem. Azt gondoltam, majd hiányozni fog minden és mindenki, hisz ismerőseim nagy részét valószínű, soha többé nem látom életemben (élőben), és így nem tudom majd, hogy épp merre vannak, mi lett velük. Ráadásul ott volt még az ezer körlevél, amelyekkel egyszerűen lebonyolítható egy találka,  vagy a sok esemény, amire mindig meghívást kaptam. Mondanom sem kell, egy konkrét buliról sem tudok azóta, és valószínűleg a különböző baráti köreim körlevelezéséből sem hiányzom annyira. Persze van ennek negatív oldala, de azért nem olyan vészes a helyzet. Így is körbevesznek az emberek, és így is ugyanazokkal tartom az élő kapcsolatot, továbbá biztos, hogy, a rengeteg buli közül is csak azokra mennék el, amikre ezek a barátok is mennek. 

Érdekes, hogy az évek során valahogy belémrögzült a képnézegetés, a kommentelgetés olvasása. Ezeket a két hét alatt ugyanúgy folytattam (és folytatom), csak a facebook helyett olyan oldalakon, mint a hvg, az index, a subba (csak, hogy a legnépszerűbbeket említsem) és ezek temérdek társai. Valamint elkezdtem Honfoglalózni, ami azért jó, mert minden egyes játék után okosabbnak érzem magam, persze a válaszok 99%-ra nem emlékszem másnap. 

Szóval így is elég időt töltök a gép előtt, de reggel például sokkal tovább aludhatok, hisz most már csak a rádió miatt nyitom ki a gépet. Esténként többet olvasok, és azért gyártom a bejegyzéseket, írogatok, csak ti nem láthatjátok őket! (Mert akkora remekművek, hogy félek, valaki esetleg ellopja őket, vagy ne adj'Isten túl híres legyek!)

Eleinte bennem volt még a facebook-élet-érzés (?!). Volt, hogy eszembe jutott, hogy ezt most simán kiírhatnám státuszként (például, mikor a Vásárcsarnokban találkoztam a 100 Folk Celsius énekesével, aki "jól megnézett magának"). De mindez (még a rémálom is, hogy véletlenül bejelentkeztem) hamar elszállt, és gondolataim átrendeződtek. Vagyis inkább csak eltűnt a facebook. (Persze, most épp őt, sőt, megint őt  tisztelem meg egy bejegyzésemmel...)

Szinte csak pozitív dolgokat tudok felsorolni, többek között azt is, hogy most különlegesnek érezhetem magam, hisz nem tartozom a "tömeghez". (Azért hangsúlyoznám még egyszer, hogy ez csak egy deaktiválás egyelőre.) Bár ez a "tömeghez nem tartozás" nem minden szempontból jó, már ha a szociológiai (pfű) értelemben vesszük, hisz mégiscsak egy közösség létezik ott a megfoghatatlanban. Viszont manapság különlegesnek lenni szinte egyenlő a lehetetlennel, s ha mégis sikerül, nem tart túl sokáig. És ha még ez egy ilyen kis apróság is, én azért egy kicsit kívülállónak és különlegesnek érzem magam. Sőt néha irigységet is láttam mások szemében (kétszer), amikor is a legmodernebb csajozós kérdésre az volt a válaszom, hogy nem vagyok fenn (vagyis deaktiváltam magam, persze ezt ők nem tudják). Az irigységet valószínű a függőségük által kialakult lelkiismeret-furdalás miatt éreztem, de lehet csak a csalódottságot tévesztettem össze a "zöld szemű szörnnyel". Csüggedtségük pedig talán azért volt, mert nem vagyok online, így nem léphetünk egy komolyabb szintet a kapcsolatunk építésében. Persze elkérhették volna a számom, amit úgyse adtam volna meg, vagy ha épp a Nagy Ő állt volna velem szemben, bizonyára rohantam volna haza, hogy újra része legyek a kék világnak.

De egy ideig még hanyagolom, egy ideig még különlegesnek érzem magam, hagyom, hogy lecsituljanak kedélyeim, melyek a már említett megfoghatatlanságból eredtek, és éldegélek még pár hetet (lehet már csak egyet, haha) facebook nélkül. Persze ezerszer jobb lenne, ha nyár lenne, de hát majd akkor is megtehetem.

Ja, és ha esetleg ti is erre adnátok a fejeteket, van egy remek program, ami csak a Chrome-mal használható. Ezzel simán leszedhető mindenki e-mail címe (legalábbis azoké, akik közzétették azt), és, ha bárkire szükség lenne, elérhető. Igaz nekem az egész procedúrához kellett vagy egy hét, de sikerült!
Itt olvashattok róla bővebben, aztán telepíteni és a többi, nem nagy ördöngösség: ITT.

Music is my remedy

Légy-lét

Találd meg magad, légy különleges (ésatöbbi), mert ma már mindent lehet, hisz ez a "te világod", "ezt te irányítod". Mondja ezt nekünk egy láthatatlan erő, ami nem emberi, nem közülünk való, de mi generáljuk és mindegyikünkre hat. Nem is tudom, hogyan. Talán a gonoszságunk, talán a kapzsiságunk, talán csak azért hiszem mindezt, mert ma már mindent megvehetünk, mindent megtudhathatunk, mindent lájkolhatunk, úgy, hogy közben tudjuk, hogy ez nem volt mindig így. Kezdenek eltűnni az igazi megfogható dolgok. Vagy csak én félek attól, hogy ez így lesz? Csak én nem érzékelem eléggé - talán egyre kevésbé - az igazit? Vagy ez csak azért van, mert zavar, hogy valami olyan csapdájába estem, ami nem megfogható, nem megérinthető: egy háló, amiben mindenki benne van, egy teljesen új világ, amit nem értek, dehát hogy is érthetném, ha az igazit sem tudja senki megmagyarázni?!

Álld meg itt is a helyed, és álld meg ott is. Nem lehet ezt úgy csinálni, hogy még nem találtad meg a helyed az igaziban. Mert ha nem, akkor a hamisban keresed a visszaigazolást, a hamisban nézed, hogyan kéne élni, hogy mások vajon hogyan csinálják, és mit csinálnak. 

Keresem magam, keresem azt, ami kell nekem, ami boldoggá tesz (blabla), és van ez a világ, ami megzavar, mert valahol hamis. Hamis, ha úgy állok hozzá, és én úgy teszem. Mégis kell. 


Persze, mert csapdába estem: a pók hálójába. Sok ezer más léggyel együtt, s ez a sok légy legszívesebben mind-mind elrepülne. 
A háló ezer kis szála összeköt minket, egy térben vagyunk, egy helyen. Mégsem érzékeljük egymást igazán, csak ott vagyunk mindannyian, halljuk a többiek hangját, tudjuk, hogy ott van a másik is. De az érintés lehetetlen, a háló nem engedi a szabad mozgást. Mégis mindenkihez eljuthatunk, valamilyen misztikus módon. 

És vajon ki a pók, hol a pók? Hisz nem bánt minket. De nem is enged el, csak figyel. Az se biztos, hogy figyel, hisz nem látjuk, csak a rendszerében élünk. Ha nagyon akarnánk, elrepülhetnénk, de akkor nem lennénk együtt. Akkor nem lenne ilyen egyszerű a kommunikáció a sok kis szálon keresztül. Hisz ezek a szálak hosszú-hosszú láncolatokat képezve, mind összekötnek, eggyé válunk, tartozunk valahova, együtt. Akkor most menjek, vagy ne menjek? Vajon látom még azokat a legyeket valaha, ha elrepülök? Vajon hallanám még a szárnyuk csapkodását, ha megszabadulnék a háló ragacsos szálaitól? 
Ha elrepülhetnék meglátnám a világ sok más kincsét, amit megérinthetek. De egyedül repülnék... És aztán a sok más kincset kivel osztanám meg? Találkoznék-e ennyi léggyel? Találkoznék-e a fontos léggyel? Mi van, ha csak ez a háló köt most össze minket? 

Nem tudom, eldönteni, hogy jó-e itt nekem: biztonságban és fogságban. Létezik egy világ a fejemben, létezik egy körülöttem és létezik ez. Azt hiszem egy kicsit belezavarodtam.

http://www.stefanbruggemann.com/

In the middle of the night ...

"Senki sem sejti, micsoda szépséget képes teremteni az ember! Senki sem sejti, mennyi értéket lehetne feltárni az eltékozolt kincsekből, milyen magasságokba tud szárnyalni az ujjászülető emberi gondolat, az eltévedt, bilincsbe vert gondolat, melyet egyre jobban fojtogat a szégyenletes rabság, a fegyveres támadások és védekezések járványszerű kényszerének átka meg az emberi méltóságot lealázó megannyi kiváltság; ma még senki sem sejti mit képes feltárni e gondolat a jövőben, és mi előtt hajol meg. Ha a nép veszi kezébe a hatalmat, az irodalom és a művészet - melyek szimfonikus formája még alig körvonalazódik - páratlan nagyságra tesz szert, mint egyébiránt minden más is. A nacionalista csoportosulások előszeretettel támogatják a korlátoltságot, tudatlanságot, és pusztítják az egyéniséget, a nemzeti akadémiák pedig - amelyek tekintélye mindmáig tenyésző babonákon nyugszik - csupán a romokat foglalják hivalkodó keretbe. A nagy hírű intézmények kupolái, melyek közelről fenségesnek tetszenek, egyszerűen nevetségesek, mint holmi gyertyakoppantó. Szüntelenül szélesíteni kell, mindenféle megkötöttség nélkül nemzetközivé kell tenni mindent, amit csak lehet. Le kell dönteni a falakat, hadd táruljon az emberek elé csillogó fény, a végtelen térség; türelemmel, hősies munkával meg kell tisztítani az utat az embertől az emberiségig: milliók tetemei hevernek ezen úton, és kőszobrok takarják el a távoli látóhatáron fénylő szivárványt. Az egyszerűség törvényei szerint fog ujjászületni minden. S csak egy nép létezik majd, csupán egyetlen nép!"

Henri Barbusse: Világosság
1920

Még az is lehet, hogy eme bejegyzésemet megbánom, mivel csupán álmatlanságom műve. Annyira nem megy az alvás, hogy képes voltam ezt az egész idézetet egy könyvből (lámpa nélkül!) bepötyögni. Az író, még mielőtt valaki megkövezne (bár egyáltalán nem tudom, hogy helyes-e ez a költői felszólítás ide, hisz a politika nem az erősségem, abszolút nem! És azt sem tudom számít-e, hogy egy jó írás megalkotója milyen nézeteket vall. Ráadásul ez már a harmadik mondatom a zárójelen belül!),  szóval az író nem a kedvencem, csak megtetszett ez a pár mondat, melyet egy másik író könyvének idézetéből idéztem. (Csoda, hogy ilyen összetett mondatokat tudok írni éjnek évadján!) És ez a pár mondat is, mint a múltból idézet jövendölés tett hatást rám. Beszélek én itt badarságokat...

De legalább a képek lenyűgözőek! (Ha még valaki nem látta volna őket.)

http://www.spencertunick.com/

Sunday, funday.

Tanulni kéne, mint a fene, és már majdnem azt teszem, csak előtte egy kicsit eszem (mert éhes vagyok), egy kicsit pakolgatok (mert akkora kupi van), egy kicsit olvasok (mert az is okosít), egy kicsit netezek (mert nem netezek eleget) és egy kicsit írok a blogomra (mert azt is kell). Ilyenkor van a legtöbb dolgom, mikor tanulni kell. De gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. 

Megint eltelt egy év, de idén se fogok mindenféle konklúziókat levonni, hogy miért és mennyire volt jó a tavalyi év és fogadalmaim sincsenek, hogy még jobbá tegyem a következőt. Semmi késztetést nem érzek fogadalmak megtételére, nem mintha eddig tettem volna. Talán néhány szilveszter után hangosan kimondtam pár dolgot, amit aztán sosem gondoltam komolyan, így nem maradt ott a teher a vállamon, hogy nekem valamit teljesítenem kell. Amúgy is túlságosan megerőltetem szegény vállaim, annyi képzeletbeli terhet pakolok rájuk, gyúrni persze nem gyúrok eleget. De aztán utólag visszatekintve mindig pont elég dolgot viszek véghez, és büszkén nyugtázom, hogy megint milyen okos voltam. Vannak azért olyan dolgok, amik nem sikerülnek, de azokra még véletlenül sem gondolok, inkább bezárom őket valami eldugott kis kamrába, valahol mélyen. Csak néha-néha érzek valami szúró fájdalmat, amit azok a fránya elintézetlen "ügyek" okoznak. No, de azért idén így is, úgy is többet fogok sportolni, tanulni, egészségesen táplálkozni és persze pont idén fogom megtalálni a Nagy Őt! 

✌

Voltam én egyszer, talán két éve, a Sajtófotó Kiállításon a Nemzeti Múzeumban és készítettem egy képet a telefonommal. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, felnőttem meg ilyenek, új telefont is vettem, amit sikerült valakinek hazavinnie, úgy egy hónapja. Azóta se hallottam felőle. Szóval újra előkerült a régi telefon, azzal a bizonyos képpel a hátterén. A fotó (amit mindenféle szerzői jog megsértésével elloptam) továbbra is a kedvenceim közé tartozik és a minap találtam egy igencsak hasonló képet a neten:

Majd elkezdtem keresgélni és egy tucat kép van erről a nőről! Sehogy se tudtam azonban róla kideríteni semmit, pedig az volt a cél. Elhatároztam, hogy majd szépen írok róla, mert tényleg érdekel, hogy ki és mi lehet ez a néni, és nem csupán a különleges külseje miatt, hanem azért is, mert már lassan 3 éve az egyik telefonom hátterét díszíti. 

A képek alapján nem néz ki egy unalmas nőszemélynek, és elég gyanús, hogy az utcán lakik. Elképzelhetetlen számomra, hogy egy ilyen emberrel ne készítene valaki interjút és ne rakná fel az internetre (főleg ha ennyi kép készül róla). Biztos valami helyi hős, esetleg már legenda! Az ilyen egyéniségeknek mindig van mondandójuk, ami érdekes, hát még ilyen idősen (ránézésre legalábbis nem húsz...) hány sztorit tartogathat! Bár erősen kétlem, hogy tartogatja őket, el tudom képzelni, ahogy Havanna egyik fő terén, nyolc szivar közepette meséli (és a meséit, olyan meséknek képzelem, amiben minden színesebb az eredetinél) élete sztorijait és mondja hozzá az örök igazságokat, amiket amúgy mindenki tud, de ilyen sztorikkal fűszerezve teljesen újnak hatnak, és a közönség csak szííívja magába a közhelyeket meg a sok füstöt. De ez sajnos mind a képzeletemben zajlik csak. Akárhányszor és akárhogyan írtam be a Google-ba (cuban woman smoking cigar, funny old cuban woman, cigar cuban woman, woman with cigar in her mouth - és semmi pornográf nem jött ki!) semmit nem találtam róla. Szóval semmi érdekeset nem tudok írni, majd ha összedobtok nekem egy kis pénzt egy kubai körútra, akkor talán!

U.i.: BUÉK.